1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

 

Henley

 

Élénkpiros boxeralsó a fán, egy fogkefe és egy borotva pedig a földbe csapódva. Csak egy tipikus vasárnap délután a csodálatos életemben.

– Henley? – szólít Kasha, az udvaromon állva, és a nyitott második emeleti ablakot bámulva. Épp időben lép hátra, amikor kirepül egy halom ruha, ami a fűben landol.

– Az ajtó nyitva van – kiáltom vidáman. Talán egy kicsit jobban élvezem ezt, mint kellene.

Elfojtva a mosolyát, a hálószobában talál meg, amint lehúzom az ágyneműt. – Nem mintha nem lennék elragadtatva, hogy dobod ezt a lúzert, de az nem a te lepedőd? – kérdezi, miközben kidobom az ablakon.

– Bűzlik a ribanctól! Isten tudja, milyen ágyékrothadása van – herpesz, rüh, ebola. Nekem nem kell!

Lehuppanok az ágyra, és a legjobb barátnőm leül mellém. – Az ebola nem ágyék... ööö... úgy értem... mondd el, mi történt!

– Ma elvállaltam egy plusz műszakot a munkahelyemen, hogy helyettesítsem egy barátnőmet. Végül néhány órával korábban ért haza, így eljöttem, és hazaérve Casey meztelen seggét találtam a levegőben, miközben valami ösztövér ribanc pornóhangokat adott ki alatta. Komolyan, ez volt a leghamisabb szarság, amit valaha hallottam!

– Ó, a pokolba! Mit csináltál?

– Nem láttak meg, és mivel két párzó kutyát egy kerti slaggal lehet a legkönnyebben szétválasztani, azt gondoltam, egy hideg vízzel teli felmosóvödör is megteszi. Így is lett.

Kasha felkuncog, majd segít új lepedőt húzni az ágyra. – Nos, úgy tűnik, jól kezeled a helyzetet.

– Megkönnyebbültem. Azt hiszem, ez el kell, hogy áruljon valamit. Úgy értem, hogy ha egy év együttélés után megcsalnak, nekem teljesen ki kéne borulnom, de csak azt akarom, hogy eltűnjön a házamból.

– Legalább jó az időzítésed. Egy hét távol... ahol nem talál rád.

Előhúzom a félig összepakolt bőröndömet, összehajtogatom az utolsó ruhákat, amiket magammal viszek, majd beleteszem őket. – Ne említsd ezt Lydiának! Ez a hét róla szól. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de tudod, hogy ez baromság!

Kasha, Lydia és én gyerekkorunk óta a legjobb barátnők vagyunk. Kitartottunk egymás mellett a gimnázium poklában, az első szívfájdalmakon és a családi drámákon keresztül. Nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. Lydia mindig ott volt, amikor szükségünk volt rá, így amikor bejelentette, hogy elmegy a volt pasija esküvőjére, nem haboztunk. Szüksége van ránk, és mi ott leszünk, hogy támogassuk. Ráadásul ez Kasha családja is, szóval valahogy ott kellett lennie.

Kashának azonban igaza van. Az időzítés tökéletes, hogy megszabaduljak a lúzertől, aki csak lehúz. Egy hét után a napsütötte floridai Marco Islanden, új nőnek fogom érezni magam.

– Próbáltam lebeszélni arról, hogy elmenjen. – Kasha megrázza a fejét, és követ lefelé a lépcsőn.

– Anderson volt az első szerelme, és királyi módon átverte. Szerintem azért akar elmenni, hogy bebizonyítsa neki, túl van rajta. Hogy ő képes felnőni a helyzethez.

– Ez nem lehet nehéz – állapítja meg szárazon. – Maradj nálam ma este! Áthívom Lydiát, megtömjük a fejünket, és tévézünk. Épp most kaptam meg a True Blood utolsó évadát.

– Elfogadva! Segíts összeszedni a cuccaimat!

Pillantásom a karjára siklik, és észreveszem, hogy új protézise van... ha lehet ezt így nevezni. Majdnem olyan, mintha lelopták volna a Terminátor egy részét, majd ráerősítették volna. Krómozott és fekete.

– Új kar? Úgy néz ki, mintha fel lenne turbózva.

Szórakozottan bólint. – Apa legújabb „okoskar” prototípusa. Ismerd meg Jillt! – Megbillegteti robotszerű ujjait. – Jack még mindig folyamatban van.

– Az ujjak jobban mozognak. Remélem, okosabb, mint a legutóbbi, ami kigyulladt, amikor megpróbáltál vele zuhanyozni.

Kasha felnyög. – Ez vízálló. Ez volt az első dolog, amit ellenőriztem. A szintetikus bőrt azért halogatja, mert még nem tudja rávenni az érzékelőket, hogy működjenek a nyakamon lévő nano-tapasszal. És nem megyek az idegsebészetre, hogy a chipet az agyamba ültessék! Valahol meghúzom a határt. Úgyhogy egyelőre nagyon arra kell gondolnom, amit akarok, hogy a kéz mit csináljon, de apa azt mondja, hogy idővel egyre okosabb lesz, és könnyebben megtanulja felvenni a gondolataim menetét.

– Ez... király? Hátborzongató? Nem tudom, melyik irányba menjek.

Elvigyorodik, mielőtt feltartja a kezét. – Visszajövök! – mondja mély, Terminátor-szerű hangon.

Mindketten vihogunk, mintha ez lenne a legviccesebb szarság.

Pedig lükék vagyunk. Érdekes kirándulásnak ígérkezik.

 

***

 

Lydia egy hatalmas doboz fánkkal jelenik meg Kasha lakásán. Feszült mosolya elárulja, hogy aggódik a következő hét miatt. Kasha leül közénk a kanapéra, és kinyit egy fényes prospektust, ami Marco Islandet reklámozza.

– Nézd, mennyi mindent csinálhatunk, amíg ott vagyunk! Lecsúszás drótkötélpályán, búvárkodás, ejtőernyőzés. Még egy hatalmas családi központjuk is van lézerharcokkal és felfújható akadálypályával! – Lydia elé teszi a brosúrát. – És nézd a tengerpartot! Iszogatni fogunk, fekszünk a napon, és egy szép vakációt csinálunk belőle.

Lydia vonakodva elmosolyodik. – A tengerpart jól hangzik. Legalább leadtam a téli súlyomat!

– Mintha nem lennél mindig sovány – gúnyolódom. Ölni tudnék az anyagcseréjéért. Már a kaja illatától is felfújódik a seggem.

Pizzát rendelünk, és kómáig esszük magunkat, miközben dögös vámpírok és vérfarkasok küzdelmét nézzük a tévében. Lydia felém fordul az epizódok között. – Nem aggódsz egy kicsit amiatt, hogy Casey-t egész héten egyedül hagyod a házadban? Legutóbb, amikor néhány napra magára hagytad, felgyújtotta az új szőnyeget.

Nem akartam felhozni, de nem fogok hazudni neki.

– Ma kirúgtam őt.

A szemöldöke felemelkedik. – Nem mondod?

– Az udvara és a fája tele van a fickó ruháival – nevet Kasha.

– Már rohadtul ideje volt, kislány! Sokkal jobbat is szerezhetsz!

Sóhajtva megrázom a fejem. – Kezdem azt hinni, hogy mind egyformák. Hazug, csaló, szemét lúzerek.

– Egyetértek. Olyan leszek, mint egy apáca.

– Ja. Csessze meg! A cölibátus a helyes út – értek egyet.

Kasha felhorkan a nevetéstől. – Ez meg fog történni.

– Várj! A vibrátorok nem számítanak, ugye? Mert Zümmi remekül gondoskodik rólam!

Lydia felnevet, Kasha pedig rám kacsint. Legalább egy kicsit felvidítottuk. – Megyek aludni. Holnap hosszú út áll előttünk.

– Még hosszabb, ha hagyod, hogy Lydia elhozza azt a szörnyű táncos mix CD-t – nyög fel Kasha.

– Nem hoztam el! Tudom, hogy nincs zenei ízlésetek! – feleli Lydia, hozzám vágva egy párnát.

Hallom, hogy utánam ők ketten is ágyba vonulnak.

 

***

 

Még mindig sötét van, amikor másnap reggel indulni készülünk. A hűvös levegő minden apró rést megtalál a ruhámon, és megremegtet.

– Uh, miért kell ilyen korán indulnunk? – nyögi Lydia, és bedobja a bőröndjét a terepjáró hátuljába, amit az útra béreltem.

– Hosszú az út. El kell indulnunk – válaszolom, és bepattanok a vezetőülésbe.

– Repülnünk kellett volna – morogja, és egy takaróval összekuporodik a hátsó ülésen.

– A last minute repülőjegyek egy vagyonba kerülnek. És te voltál az, aki a kirándulást javasolta a legjobb barátnőkkel, emlékszel? – mondja neki Kasha.

– Nem tudtam, hogy az éjszaka közepén kell indulnunk!

– Akkor menj vissza aludni, te morcos ribanc! – nevetek, mire ő beint. Mire a legközelebbi autósbüféhez érünkbe egy kávéért, ő már horkol. Gyors kitérőt teszek a házamhoz, hogy megnézzem, Casey visszajött-e. A pázsiton már nincsenek szétszórva ruhák, de az alsóneműk még mindig ott lógnak a fán. Gondolom, túl nehéz volt elérni őket. A látvány mosolyt csal az arcomra.

Kasha elmosolyodik, és bedugja az iPodját. A nap kezd előbújni, amikor felhajtunk az autópályára, Kasha és én az Imagine Dragons pörgő dallamára mocorgunk.

– Utállak titeket! – motyogja Lydia a hátsó ülésről, mi pedig nevetésbe törünk ki. Lehet, hogy ez mégiscsak jó móka lesz.

Lydia felélénkül, amikor néhány órával később megállunk kinyújtóztatni a lábunkat. Mire ismét útra kelünk, sötét felhők jelennek meg, és a szél nekicsapódik a terepjáró oldalának, majdnem a szomszéd sávba taszítva minket.

Az eső gyorsan és keményen csapkodja az ablakot, a forgalom csigatempóra lassul, én pedig előre dőlök, és küzdök, hogy kövessem a fehér vonalat. A fényszórók fel vannak kapcsolva, de ez nem sokat segít. Egy-két percen belül a ragyogó napsütésből éjszakai sötétség lesz.

– Le kellene hajtanunk az autópályáról – javasolja Kasha. – Várjuk meg, amíg elmúlik ez a szar.

– A következő kijárat – értek egyet. Tényleg nem látok semmit, csak az előttem haladó autó vészvillogóit. Egy kamion, amelynek hátulján egy csirke képe van, elszáguld mellettünk, a menetszél jobbra tol minket, és még több vizet csap ránk.

– Barom! – fakad ki Lydia. – Balesetet fog okozni!

A lánynak jósnőnek kellene lennie. Alig öt perccel később, amikor a vihar kezd alábbhagyni, a forgalom megáll. Villogó lámpák figyelmeztetnek minket, hogy egy darabig még itt lehetünk.

Közeledünk a balesethez, és Kasha felnevet. – Ez az a pöcsfej a seggén a csirkével!

Bizony, egy kamion fekszik az oldalán, mindkét sávot elzárva, a nagy, bolondos csirke képe jól látható. Legalább más járművet nem vitt magával. Egy zömök, szakállas férfi áll a jármű mellett – olyan típus, akinek egy balta a vállán természetes kiegészítő lenne. Úgy méregeti a kamiont, mintha az csak azért borult volna fel, hogy őt bosszantsa.

Egy rendőr áll az út szélén, és az autópálya-kivezetőre irányítja a járművek sorát. Azt hiszem, mégiscsak lekerülünk az autópályáról. Enyhén esik, ahogy egy ismeretlen országúton találjuk magunkat. A kanyargós út mindkét oldalán kukoricaföldek sorakoznak, és semmilyen jelzés nem vezet vissza minket az autópályára.

– Frissítsd a GPS-navigátort, nehogy eltévedjünk itt! Keress egy éttermet is, ahol kivárhatjuk ezt az egészet! – mondom Kashának. Az eső talán elállt, de baljós felhők közelednek gyorsan felénk.

– Rajta vagyok!

A GPS egy közeli kisvárosba vezet minket, én pedig behajtok a Grab-a-Bite étterem parkolójába. – Akár ehetünk is itt, amíg megvárjuk, hogy elvonuljon a vihar.

Egy kedves mosolyú idősebb hölgy vár minket. Dorothy néven mutatkozik be, és több ételt hoz nekünk, mint amennyit rendeltünk, vagy amennyit valaha is meg tudnánk enni egy ültő helyünkben.

– Egyetek! Ti lányok olyan soványak vagytok, mint a szegény ember pénztárcája – mondja mosolyogva, és egy tál sült krumplit tesz elénk.

Annyira kedves, ami több mint, amit a sarki fülkében ülő férfiról elmondhatok. Egyedül van, és láthatóan hulla részeg. Úgy tűnik, mintha a kérem vagy a köszönöm kimondása halálosan megsebezné. Parancsolgat Dorothynak, és pár percenként kiabál neki. Semmi sem elég jó, és a kiabált panaszai betöltik a kis éttermet.

Dorothy úgy tűnik, ismeri őt – kisváros, gondolom, mindenki ismer mindenkit –, és mindent megtesz, hogy a fickó ne zavarja a többi vendéget, akik szemet hunynak felette. Én már nem bírom tovább.

Amikor felállunk, hogy elmenjünk, a férfi újra kiabál vele. – Ennek a kávénak szar íze van! És hideg!

A tekintetem találkozik Dorothyéval. – Hadd fordítsam le. Elég jól beszélek seggfejül. Szeretne még egy csésze kávét, pedig semmi baj sincs az övével. Amire igazán vágyik, az az, hogy férfinak érezze magát, és mivel a lábai között lévő aprócska függelék nem engedi ezt, azzal szórakozik, hogy durván viselkedik a nőkkel.

A barátja mellett ülő nő kiköpi a narancslét a pultra, mire a férfi hangosan felnevet. Dorothy mindent megtesz, hogy ne nevessen, amikor a bunkó felé fordul, és azt mormogja: – Fizető vendég vagyok!

– Ők is azok – feleli Dorothy, miközben újratölti egy másik vendég kávéját.

– Ő... ő seggfejnek nevezett! – fröcsögi a férfi.

Dorothy felé fordulva megvonom a vállam.

– Őszintén azt hittem, hogy tudja.

Az étteremben mindenki felnevet, a férfi arca pedig vörösen ég. Nagy borravalót hagyok az asztalunkon, Lydia pedig azt mondja Dorothynak: – Köszönöm a csodálatos reggelit! Túlságosan tele vagyok ahhoz, hogy sétálni tudjak.

– Nagyon szívesen, lányok! Mindenképpen ugorjatok be, ha megint erre jártok!

– Biztosan megtesszük! – ígéri Kasha.

A bunkó fickó morgolódik az orra alatt, amikor távozunk.

– Az az ő autója – mondja Kasha, és rámutat egy szedánra a parkolóban. – Láttam, amikor behajtott.

– Oké, és? – válaszol Lydia.

– Nos, van egy ötletem. Figyeld, hogy mikor jön ki! – A férfi ferdén parkolt, így kizárt, hogy megláthassa őt a fülkéből. Kasha felkap egy maréknyi ketchupcsomagot a kocsi konzoljáról, és feltépi azokat.

Lydia és én őrszemet játszunk, miközben a barátnőnk egy-egy darabot a szélvédőtörlő alá dug. A másikat arra használja, hogy bevonja vele a vezető felőli ajtó kilincsét.

– Hány éves vagy? – kérdezi Lydia kuncogva, miközben beülünk a kocsiba.

– A bosszúhoz sosem vagy túl öreg! Nézd, itt jön! – Szitál az eső, és a fickó szélvédője épp csak annyira nedves, hogy használnia kelljen az ablaktörlőt. A lélegzetünket visszafojtva nézzük, ahogy megragadja az ajtókilincset. Biztos csak azt hiszi, hogy a kilincs az eső miatt nedves, mert azonnal beledörzsöli ketchupos kezét a fehér pólója elejébe.

Az elszörnyedt arckifejezés fergeteges. Még jó, hogy elég messze parkolunk tőle, így nem hall minket. Felkap egy papírtörlőt a hátsó ülésről, és megpróbálja letisztítani a maszatos pólóját, csak még jobban szétdörzsölve a foltot. Káromkodva beszáll a kocsijába.

A motor beindul, mi pedig visszatartjuk a lélegzetünket, és csak várunk. Végre megtörténik. Az ablaktörlők végigsiklanak a szélvédőn, és minden irányba ketchupot spriccelnek. Egy másodpercbe telik, mire kikapcsolja őket, így néhányszor oda-vissza csúsznak a vörös mocsokban, beborítva a szélvédő közepét.

Ezúttal biztosan meghallotta, hogy nevetünk, mert a tekintete a terepjárónkra esik. Az arca olyan vörös, hogy csoda, hogy nem ömlik gőz a füléből.

– Óóóó! – mondja Kasha, és bezárja az ajtókat. Épp amikor beindítom a motort, egy rendőrautó húzódik be a fickó mögé. Lebukott. Talán Dorothy hívta őket. Nem tudom, de akárhogy is, nyilvánvalóan részeg, és vezetni akart.

A fickó kiabál, az ingére és a kocsijára mutogat, amíg a rendőr meg nem bilincseli. Nehéz ártatlannak tűnni, ha sakálrészeg és ketchupos vagy. Ahogy kihajtunk a parkolóból, Dorothy megáll az étterem bejárati ajtaja előtt, és titokban felfelé mutatja a hüvelykujját.

– Látta! – visítja Lydia. – Király!

Az eső elállt, a nap pedig könyörtelenül süt a szinte üres országútra. Az autózás hátralévő része közel sem ilyen eseménydús. Felváltva választjuk ki a zenét, és énekeljük együtt a kedvenceinket. Bármennyire is várom már a tengerpartot és az összes programot, a vezetés lehúzott ablakokkal, a meleg szellővel a hajamban, miközben a kedvenc dalom dudorászom a legjobb barátnőimmel együtt, még mindig magasan fog állni a hetem rangsorán.

– Te tutira elmész ejtőernyőzni – mondja Lydia Kashának. – Ne légy gyáva!

– Nem vagyok gyáva! Úgy értem, találkoztunk már? Szárazföldön balesetveszélyes vagyok. Ki tudja, mit fogok csinálni ötszáz láb magasan a levegőben? Valószínűleg hányni fogok, aztán pedig lezuhanok.

Egy kétsávos betonhíd visz át minket a víz felett Marco Islandre, és néhány perc múlva már a hatalmas Anderson-birtokon parkolunk. – Csak egy hosszú, forró zuhanyra vágyom – mondja Lydia, miközben felkapjuk a csomagjainkat, és elindulunk befelé.

– Épp elég időnk lesz. Hétkor lesz egy kis összejövetel az összes esküvői vendégnek, és azt hiszem, ott kellene lennünk.

Kasha átkarolja Lydia vállát. – Jól vagy?

– Eddig jól.

– Bármikor szólj, ha gyorsan el akarsz szökni, és mi kiviszünk onnan – ígérem.

A szobánk hatalmas, makulátlan, és őszintén szólva, túlságosan is átkozottul kényelmes ahhoz, hogy el akarjam hagyni. Az egész napos vezetés után csak enni akarok, majd bebújni az ágyba.

A közelgő estétől való rettegésem semmi Lydiáé mellett. Bár bátornak mutatja magát, az aggodalom a sápadt arcára van írva.

– Ne aggódj! – mondja neki Kasha. – Képes vagy rá! Csak emlékeztesd magad, hogy ő az az önző fasz, aki megcsalt téged!

– És kicsi volt neki – teszi hozzá Lydia vigyorogva. – Komolyan, olyan volt, mint egy pattanás pulzussal.

– Kezdjük el ezt a bulit, és mutassuk meg neki, miről mondott le – jelenti ki Kasha. – Megígérhetem, hogy senki sem fog elfelejteni minket, és senki sem fog emlékezni a menyasszonyra, mire véget ér a hét!

 

Második fejezet

 

Kasha

 

Arccal lefelé, seggel felfelé... Nem, ez nem olyan szexi, mint amilyennek hangzik. A megalázó sokkal pontosabb szó lenne erre a pillanatra.

Nem erre gondoltam, amikor arról ábrándoztam, hogy feledhetetlen lesz.

Néhány órával ezelőtt még minden aggodalmam Lydiára irányult – akinek szembe kell néznie az exével a pokoli esküvőn – és Henley-re – aki épp most dobta az egyheréjű seggfej exét. Persze, nekem is megvoltak a saját problémáim az ittlétemmel, de ezeket beárnyékolta a barátaimért való aggodalmam.

Pillanatnyilag... éppen nem törődöm velük, mert épp most szereztem meg minden idők legnagyobb bukása díját azzal, hogy pofára estem a buliban.

A csend még a harsogó nevetésnél is rosszabb, mert érzem, ahogy minden szem a Supermanes alsóneműmre szegeződik, miközben a lenge ruhám felcsúszott a hátamra. Hálás vagyok a fojtogató sárért, mert megakadályozza, hogy lássam a bámészkodókat.

Az első fojtott hang visszhangzik a fülemben, másodpercekkel a hahotázó férfi nevetés és néhány női kuncogás előtt.

Tévedtem. A csend jobb, mint a harsány nevetés.

Annak ellenére, hogy ebben a pillanatban elgondolkodom azon, milyen előnyös lenne egy sárpocsolyába fulladni, hogy elkerüljem a megaláztatást, úgy döntök, hogy tovább lélegzem. Felhúzom magam térdre, és érzem, hogy mögöttem valaki lerántja a szoknyámat az idétlen alsóneműm fölé. Supermannek a titkomnak kellett volna maradnia. A kis köpeny a hátsó ajtó felett már nem olyan vicces, mint reggel volt.

Bassza meg az életem!

Kitörlöm a szememből a sarat – vagy legalábbis megpróbálom. Az „okoskarom” nehezen értelmezi, hogy megpróbálom letörölni az undorító cuccot, ehelyett a robotkéz csak még jobban szétkeni. Hülye kar!

Maradok a jobb kezemnél, mivel az a valódi kezem, és érti, mit akarok csinálni. Ráadásul iszonyatos mennyiségű fémes ízű sarat köpök ki. Ez az íz soha nem hagyja el a számat. Még az orromban is ott van, ami... nem jó. Egyáltalán nem jó. Nem mintha kifújhatnám az orromat az egész násznép előtt. Úgy nézne ki, mintha az arcom a szalvétába szart volna.

Micsoda remek módja a hét kezdésének.

Legalább már nem Lydia lesz az, akiről mindenki suttog. Azt hiszem, ettől csapatjátékos leszek. Hurrá!

– Kasha! – sziszegi Lydia, másodpercekkel azelőtt, hogy érzem, hogy két pár kéz felemel a hónom alatt, és segít teljesen kiegyenesedni.

A körülöttünk lévő hiéna nevetés határozottan nem szűnt meg, de még mindig túl sok sár van a szememben ahhoz, hogy lássak, hiába próbálom letörölni.

Valami puha tárgyat nyomnak az arcomhoz, és én megmarkolom, hogy letöröljem vele a maradék sarat. Aztán azonnal megbánom, hogy látok, amikor rájövök, hogy szó szerint a buli közepén vagyok. Az emberek úgy gyűltek körém, mintha egy utcai előadóművész lennék a fellépésem csúcsán.

Kísértésbe esem, hogy felkapjak egy kalapot és ledobjam, hogy az emberek pénzt dobjanak bele.

– Kérsz egy italt? Úgy hallottam, a vodka jól megy az iszaphoz – viccelődik Henley, miközben ajkai megrándulnak, mintha mindent megtenne, hogy ne nevessen.

Dühös pillantást villantok rá, mintha ez valahogy megijesztené.

– Igen, de azt hiszem, előbb lezuhanyozom.

Elvigyorodik, de van benne annyi kegyelem, hogy eltakarja a száját, amikor az gúnyos vigyorra görbül. Lydia is elnyomja a nevetését. Alacsony termete remeg a belső küzdelemtől.

Mindkettőnek beintek, mielőtt besétálnék a házba... csakhogy anyám gonosz főszobalánya visszalökdös.

– Á, a fenébe is, nem! – mondja Susie mogorva kifejezéssel a sápadt arcán. Esküszöm, hogy félig vámpír. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna a napon. – A cselédek bejárata hátul van! Menjen arra, ha úgy gondolja, hogy a sárbirkózás szexi, Ms. J. Épp most viaszoztam le ezt az átkozott padlót.

Újabb nevetés követi a szidást.

Valaki öljön már meg!

Régen jártam már ebben a házban. Ráépítettek még egy emeletet, és én most éppen ott lakom. Anyám határozottan követelte, hogy jelenjek meg, és tekintve, hogy meguntam, hogy hetente kétszer megjelenik a lakásomon, a végén beadtam a derekam. Ilyen gyenge vagyok. Lydia miatt is itt akartam lenni, amikor megtudtam, hogy úgy döntött, hogy válaszol a meghívására. És mivel a lakásom apám garázsa fölött van, nem akartam kockáztatni, hogy összetörjön a szíve, amikor végül összefut a hajthatatlan anyámmal.

Miután végre megtaláltam a „cselédek bejáratát”, elindulok a személyzeti lift felé és végigcsöpögtetem a sarat a ragyogó folyosón. Van egy olyan érzésem, hogy valaki később szétrúgja a seggem. Vagy a Nagylábat keresi.

Tényleg ekkora a lábam? Nem, ez csak azért tűnik így, mert szétnyomódik a sár alatta. Csak hetes méretű cipőt hordok, szóval nem lehet olyan nagy...

Ez nem a talplenyomatok vizsgálatának ideje... – Határozottan nem olyan nagy.

Végre megtalálom a szobámat a jelöletlen ajtók útvesztőjében. Kinek van szüksége ekkora házra?

A nagyképű anyámnak és az ellenszenves férjének. Azoknak.

Egyenesen a fürdőszobába megyek, és bezárom az ajtót. A szemközti ajtót is bezárom. Miért van két ajtó?

Megint csak nem ez a megfelelő alkalom...

Elkezdem lehámozni magamról az egykor fehér ruhámat, közelebb lépek a zuhanyzóhoz, és káromkodni kezdek, amikor az átkozott ruha beleakad a hajamba. Az élet néha szívás.

Még néhány csavarás, fordulat és néhány majdnem-zuhanás után végre áthúzom a fejemen, majd a szemetesbe dobom a ruhát. Megnyitom a zuhanyzót, és levetem magamról a Supermanes bugyit, ami most szégyent hoz rám, ahelyett, hogy különccé tenne.

A francba!

Apám nemrég készített nekem egy új kart, ami úgy néz ki, mintha egy robotról lopta volna le. Lehet, hogy nem szép, de nagyon is funkcionális. Üzeneteket fogad, és úgy működik, mint egy teljesen működő bionikus kar, hála a nyakamon lévő tapasznak, amely nanotechnológia alapú, és közvetíti az üzeneteket az agyam, a gerincem és a műkar között.

Mert az apám egy zseni. Lehet, hogy még valamilyen díjra is lesz esélye, amint megtalálom ennek a prototípusnak az összes hibáját, mielőtt nyilvánosságra hozná.

Pillanatnyilag csak annak örülök, hogy vízálló. És tényleg nagyon tetszik, hogy két működő kézzel moshatok hajat. Már el is felejtettem, milyen jó volt.

A méltóságom lecsúszik a lefolyóba, a sár pedig felgyűlik az oldalán, és kénytelen vagyok megmozgatni, hogy ne álljon a víz.

Egy idő után végül feladom, és kijövök a zuhany alól, remélve, hogy elég tiszta vagyok. A fürdőszoba csupa gőzfelhő, és átkozom a csúszós csempéket, amelyek megpróbálnak a földre vinni. Ez maga a pokol.

Kinyomom a fürdőszoba ajtaját, kibotorkálok a hálószobába, és... felsikítok. Mert egy fiú van a szobámban. Nem, nem, nem! Nem egy fiú. Egy nagyon magas, nagyon szexi, nagyon... szórakozott férfi van a szobámban.

Felvonja a szemöldökét, amikor meglát, ujjai megállnak a kigombolt – vagy félig kész, ha optimista vagy – ingjének gombjain, miközben rám mered.

– Törülközőben vagy – állapítja meg minden érzelem nélkül.

– Éles a szemed – préselem ki magamból, majd még erősebben szorítom a törölközőt a mellkasomhoz.

Sietség nélkül végigsiklik rajtam a tekintete, a nedves mellkasomtól a törülközőbe rejtett derekamig, majd tovább egészen a még vízcseppektől csillogó lábamig. Amikor az ajkába harap, próbálom nem szexinek találni, mert egy perverz seggfej, aki a szobámban van. Attól, hogy szexi, az nem jelenti azt, hogy ez rendben van. Különben is, a tekintete túl sokáig időzik az „okoskaromon”.

– Vicces – mondja, és visszahozza a tekintetét, hogy a szemembe nézzen, miközben az ajkai megrándulnak. – Nem emlékszem, hogy vizes sztriptíztáncost rendeltem volna.

Forróság szökik az arcomba, és dühös pillantás villantok rá – mert ez az, amihez a legjobban értek.

– Mi a fenét keresel a szobámban!?

A szemöldöke felemelkedik, és a mosolya vigyorrá változik. – Épp ugyanezt akartam kérdezni tőled.

– Meg akartad kérdezni, hogy mit keresel a szobámban? Fogalmam sincs. Ezért is kérdeztem meg tőled!

Miért mosolyog még mindig?

– Ez az én szobám, tógás lány. Ajándék vagy, vagy komolyan eltévedtél?

És határozottan egy seggfej.

– Nem vagyok egy rohadt „ajándék”, és határozottan nem tévedtem el! – vicsorgom.

A szekrényhez lépve, az irányába vicsorítok. Egyik kezemmel kinyitom az ajtót, az „okoskarom” kezével pedig erősen megragadom a törölközőt. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy villantsak neki.

– Látod? – csattanok fel, majd azonnal egy grimaszt vágok. Nem az én kosztümjeim, nyakkendőim vagy pólóim lógnak ott. Mi a fene? – Hová tűntek a ruháim? – kérdezem halkan, és azon gondolkodom, furcsa lenne-e, ha elbújnék a szekrénybe, amíg vége nem lesz ennek a hétnek.

Nem lehet furcsább, mint megmutatni mindenkinek a Supermanes bugyimat, és egyszál törülközőben lógni egy idegen előtt. Az ő szobájában.

Lassan megfordulok, hogy szembe nézzek a pimasz szemétládával, aki eltakarja az öklével a mosolyát, de egyértelműen látszik rajta a szórakozás.

– Szóval, akkor nem sztriptíztáncos ajándék? – kérdezi, megköszörülve a torkát, miközben próbálja visszafogni a nevetését.

– Nem vagyok sztriptíztáncos – morgom. – Amikor bementem a fürdőszobába, a szobámon keresztül mentem. Nyilván van egy örvény vagy valami, ami valahogy ide köpött ki.

– Nyilvánvalóan – ért egyet lekezelően, még mindig küzdve azzal az átkozott mosollyal. – Vagy – mondja vigyorogva –, rossz ajtón át hagytad el a fürdőszobát. Elvégre közös fürdőszobánk van, ami összeköti a szobáinkat. Ez nem olyan valószínű, mint az örvény-elméleted, de mindig jobb, ha minden lehetőséget megvizsgálunk.

Bármikor máskor viccesnek, sőt talán még vonzónak is találnám. Ebben a pillanatban nem annyira, mert épp egyfajta fohász közepén vagyok, hogy nyíljon egy lyuk, és nyeljen el.

Koromfekete haj, jeges kék szemek, magas, szexi, dizájnos minden, és gyönyörű... Jobb lenne, ha csúnya lenne. Sokkal jobb.

Megfordulok, visszaindulok a fürdőszoba felé, majd becsapom magam mögött az ajtót, ahogy egy mogorva tini tenné. Tényleg ez az egyetlen kártya, amit ebben a pillanatban még kijátszhatok, a halálon kívül.

Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik, meghallom, ahogy mélyen dübörgő nevetése épp csak áthatol az akadályon, és enyhe libabőr jelenik meg rajtam.

Még a nevetése is szexi.

Gyűlölöm őt.

Utálom ezt az esküvőt.

Nagyon, nagyon utálom a tükröt, ami megmutatja, hogy a törülközőm nem takarja el az egész seggemet, és a fickó többet látott a testemből, mint amennyit gondoltam.

Bassza meg a napom!

 

***

 

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi Henley incselkedő mosollyal, amikor végre megtalálom őket egy kinti asztalnál. Leülök melléjük, ügyelve arra, hogy keresztbe tegyem a lábam, hogy senki se lássa a legújabb bugyimat.

Tényleg vannak emberek, akik sötétben világító krokettet játszanak? Nem értem a gazdag embereket. Ezért éltem az apámmal. Normális dolgokat csináltunk. Nos, ez hazugság. Furcsa dolgokat csináltunk, például robotokat építettünk, amik kitakarítják az alomdobozokat, és gépeket, amik automatizált időzítéssel adagolják az ételt a háziállatoknak.

Említettem, hogy az apám feltaláló, igaz?

– Percekbe telik, mire kimosol tíz kiló sarat a hajadból – mondom keserű mosollyal, és úgy döntök, kihagyom a meztelenül egy idegen szobájában részt.

Lydia és Henley is kuncog, én pedig a szememet forgatom, miközben felkapok egy pohár pezsgőt egy arra járó pincér tálcájáról. A gazdagok legalább egész nap alkoholt szolgálnak fel. Nem érdekel, hogy már egy ideje nem ettem.

– Tudtátok, hogy a fürdőszobánk össze van kötve egy másik szobával? – kérdezem, és azt kívánom, bárcsak alaposabban átvizsgáltam volna a szobát, mielőtt kijöttünk.

– Igen – felelik mindketten.

– Miért? – kérdezi Henley.

– Csak úgy – motyogom.

A tekintetem körbejár, diszkréten keresve annak a titokzatos férfinak az arcát, aki látott a legrosszabb kiadásomban. Nos, nem a legrosszabb, de határozottan nem is a legjobb. Hmmm... Nagyon kevés férfi van itt kint egyáltalán.

– Úgy tűnik, a legtöbb férfi hiányzik – mutat rá Lydia, mintha tudná, hogy észrevettem a tesztoszteron hiányát. – Szerintem a birtokot fedezik fel.

Úgy tűnik, anyám sincs jelen. Szerencsére legalább valami jól megy ma.

A krokettező lányok visítani kezdenek, én pedig a szemem forgatom. Még csak nem is kedveljük a menyasszonyt, szóval furcsa érzés harminc másik nővel lógni, akik azért vannak itt, hogy megünnepeljék a kapcsolat-tönkretevőt és a csaló seggfej mostohatestvéremet.

Mondtam Lydiának, hogy ne randizzon vele. Senki sem hallgat rám...

Mindenhol rózsaszínű a dekoráció. Még rózsaszín kanapék is vannak odakint, és esküszöm, rózsaszín csillárok lógnak a fákról – a fák nem rózsaszínűek.

Rózsaszín gyertyák égnek az asztalunk közepén, és csodálkozom, hogy a lángok nem rózsaszínűek. Rózsaszín virágszirmok borítják a rózsaszín terítőt, és rózsaszín székhuzatok díszítik a székeket, és rózsaszín... Bassza meg! Érted a lényeget. Úgy néz ki, mintha Pepto[1] robbant volna szét, majd ráhullott a dekorációra, létrehozva a rózsaszín apokalipszist.

Még Barbie is elborzadna ettől a díszlettől.

– A francba! – nyögi Lydia.

– Mi az? – kérdezzük Henley-el egyszerre.

– Itt van – mondja, mintha el sem hinné.

A tekintetem követi a tekintetét, és látom, hogy Anderson sétál oda, és az egyik rózsaszín, kültéri csillár fénye alatt átkarolja leendő feleségét.

– Hát, ez az ő esküvője – emlékezteti Henley. – Azt hitted, nem fogod látni őt?

– Csak nem számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozunk – mondja Lydia halkan.

Elkomorul, miközben félrenéz, én pedig úgy döntök, hogy valami hülyeséget csinálok.

– Mindjárt jövök – mondom nekik.

– Legközelebb ezt Terminátor hangon mondd! – viccelődik Henley, miközben lötyköli a pezsgős poharát. – Passzol hozzád!

Ha így haladunk, még azelőtt el fogunk ázni, hogy a buli igazán elkezdődne. Felállok, a nárciszokkal hímzett rózsaszín büféasztal felé veszem az irányt, és útközben felkapok egy üveg whiskyt és egy üveg vodkát a bárpultról, a vodkát a hónom alá dugom.

A büféasztal egy nagy baldachin alatt áll, és elhagyatott. Az ételek még nem kerültek elő, de az italok még használatban vannak. Elég messze van az ünneplőktől ahhoz, hogy az emberek látszólag észre se vegyenek. Arról nem is beszélve, hogy itt egy kicsit sötétebb van.

Anélkül, hogy körülnéznék, lecsavarom a kupakot, és az egész üveg whiskyt a puncsos tálba öntöm. Aztán, mint egy cukorfalat, felkapom a vizes kancsót, és kiöntöm a tartalmát, mielőtt felkapom a vodkát, és a limonádés kancsóba öntöm. Mosolyogva az asztal alá dobom a két üres üveget, majd körülnézve látom, hogy senki sem néz rám – a kíváncsi barátnőimen kívül –, és vidáman szökdécselve visszatérek az asztalomhoz.

Vagyis megpróbálok szökdécselni. A végén a cipőm orra a földhöz csapódik, én pedig előrebukom, éles, fájdalmas levegőt szívva másodpercekkel azelőtt, hogy egy test megállítaná az esésemet. A fejem egy kemény mellkasba csapódik, és két erős kéz megragadja a csípőmet, stabilizálva engem.

Ez határozottan nem az én napom.

– Lassan, tógás lány! – mondja az ismerős, mély hang, megdermesztve a csontjaimig.

Felkapom a fejem, és a szemem elkerekedve néz a férfira, aki vigyorogva néz rám. Rám kacsint, én pedig hátratántorodom, és majdnem megint elesek. Szerencsére még mindig fogja a csípőmet, és visszaránt maga felé. Sajnos ettől ismét nekicsapódom a kemény, hihetetlen testének.

Hogy válhatott az életem ilyen kínossá?

– Mindig ilyen kecses vagy? – gúnyolódik.

– Mindig ilyen zaklató vagy?

A szemei összeszűkülnek, miközben a mosoly lehervad az ajkáról. – Ugye emlékszel arra, hogy te sétáltál meztelenül a szobámba?

– Törülköző volt rajtam – emlékeztetem, mintha ez valahogy jobbá tenné a helyzetet.

– Átgázoltál rajtam – folytatja.

– Te meg belém kapaszkodsz – mutatok rá.

Dühösnek lenni, amikor meg vagy alázva... Ezt hívják védekező mechanizmusnak. Lépj túl rajta!

Leereszti a kezét az oldalamról, az ajkát összeszorítja, miközben hátralép. A gyertyafényben még szexibbnek tűnik. Miért én? Miért pont ő az, aki előtt hülyét csináltam magamból?

– Örülök, hogy összefutottál velem – mondja, miközben tekintete komótosan végigsiklik a testemen.

Ellentmondásos érzések hada bimbózik a gyomrom mélyén, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs egy kislányos önelégült visító pillanatom. Nyilvánvalóan azonban kívülről megmaradok a nagyszerűség és a hűvösség álarcának.

– Ó? – Töprengek, és talán vigyorogva megbillentem a csípőmet. – Miért?

A pillantása felugrik, és valami gonosz csillogás lobban a tekintetében.

– Egy hétig leszünk itt, ugye? – kérdezi költőien.

Forróság, izgalom és idegesség próbál a felszínre törni, de én maradok a hűvös lányos külsőmnél. Hajlamos vagyok kipróbálni a srácokat, akiket nem zavar a kar dolog. Akár hiszed, akár nem, úgy tűnik, nem minden srác nézi el azt a tényt, hogy csak egy karom van. Néhányuknak valójában problémája van vele.

Sokkoló, tudom. Úgy tűnik, elkerülte a figyelmüket, hogy az egykarú csajok ritkábbak, mint a kétkarúak. Ki akar manapság normálisat?

– Igaz – mondom elnyújtva.

– És egy fürdőszobán fogunk osztozkodni – folytatja, és az alsó ajkába harap, miközben a tekintete ismét végigsiklik a testemen.

Tetszik ez a nem finomkodó, közvetlen megközelítés, amit alkalmaz.

– Igen – mondom zihálva, ami nem illik a légy-fantasztikus próbálkozásomhoz.

Amikor a tekintete ismét felemelkedik, elvigyorodik.

– Tekintve, hogy milyen undorító volt a zuhanyzó, miután elmentél, feltételezem, hogy ritkán fürödsz. Tégy meg nekem egy szívességet, és takaríts fel magad után, ha a héten újra zuhanyozol. Nem vagyok egy rendmániás, de meghúzom a határt a gusztustalannál!

Gúnyos vigyort villant rám, miközben a forróság új formája áraszt el. Az biztos, hogy ez már nem izgalom. És erre mit is mondhatnék?

Bármi is hagyná el a számat, csak még jobban zavarba hoznám magam.

– Ó – folytatja, és ő nem találja olyan nehéznek a beszéd képességét, mint én. – És azt hiszem, ez a tiéd.

Kihúzza a zsebéből a Supermanes bugyimat, én pedig sziszegve veszek levegőt, mielőtt kikapnám a kezéből. Félig elképzelem magam, ahogy leszúrom az egyik kis rákvillával a büféasztal mellett. Apa azt mondta, hogy a kezem olyan erővel képes összezúzni a golyókat, mint egy bébi aligátor állkapcsa. Kíváncsi vagyok, hogy ez a megállapítás mennyire helytálló jelenleg.

Felgyűrve az alsóneműmet, a hónom alá dugom a kínos anyagot, tekintve, hogy a ruhámnak nincsenek zsebei, miközben ő úgy röhög, mint egy pöcs.

– Maradj távol tőlem! – morgom, és megpróbálok elsétálni mellette, de ő úgy mozdul, hogy elállja az utamat.

– Egy fürdőszobán osztozunk – mondja, még mindig vigyorogva, miközben a szemei végtelen humorral táncolnak.

– Akkor zárd be az ajtót, nehogy véletlenül bejöjjek oda, amikor zuhanyozol, és véletlenül megbotoljak, miközben egy kés van kezemben, és véletlenül tizenötször megszúrjalak a zuhanyfüggönyön keresztül. Nagyon nem szeretném, ha valami ilyesmi történne véletlenül.

Remélem, hátborzongató, ijesztő mosolyra húzom a számat, de a legkevésbé sem tűnik megfélemlítettnek.

– Zuhanyzóajtó van. Nem függöny – duruzsolja.

Ez a fickó komolyan beszél?

– Még mindig történnek balesetek. – A szemeim összeszűkülnek, ahogy a fenyegetés elhagyja az ajkaimat.

– Ne aggódj! Nem fogom véletlenül nyitva hagyni.

Nem tudom, miért hangzik ez valami mocskos dolognak, de így van. Rám kacsint, mielőtt elsétál, én pedig visszatérek a fohászkodáshoz, hogy ismét nyíljon ki az az átkozott lyuk.

Amikor az asztalomhoz érek, Lydia és Henley is bámul, és egyszerre ugranak rám támadó üzemmódban.

– Ki volt...

– Nem akarok erről beszélni! – szakítom félbe, és a nyomaték kedvéért meglengetem a kezem, mielőtt felhajtom a maradék pezsgőmet.

Hé, a robotkezem képes megtartani a poharat anélkül, hogy összetörné. Apa tényleg igyekezett vele. Sokkal jobb, mint az, amelyik kigyulladt és összetörte az összes ceruzámat.

– A bugyidat adta neked? – kérdezi Henley.

– Mondtam, hogy nem akarok róla beszélni! – morgom, majd felkapom Lydia pezsgőjét, és azt is felhajtom.

Túl jó a látásuk, ha meg tudták mondani, hogy az az én bugyim volt.

– O...kéé... – Lydia elfojt egy mosolyt.

– Mi volt ez az italfelturbózás? – kérdezi Henley, átirányítva a beszélgetést.

Megkönnyebbülten ellazulok, amikor ejtik a titokzatos seggfejjel való találkozást, és hagyom, hogy sötét vigyor jelenjen meg az arcomon.

– Ez a buli egy sznob, karót nyelt esemény. Én csak érdekesebbé tettem a dolgokat. Vagy inkább hamarosan az lesz. Henley, a következő műszak a tiéd. Amint hozzák az új frissítőket, te jössz.

Legalább nem én leszek az egyetlen, aki az este végére hülyét csinált magából.

Pokoli este lesz. Szép idők. Jó idők.

A tekintetem diszkréten megtalálja Mr. Seggfejt, épp amikor egy lány karol belé. Lazán elhúzódik a lánytól, én pedig kukkolóként figyelem, ahogy egy pár felé indul, hogy beszélgessen velük.

A francba! Nem tudom, hogy le akarom-e szúrni, vagy meg akarom-e dugni.

Amikor felnéz, és észreveszi, hogy bámulom, újra elvigyorodik, önelégülten bámulva rám, mintha a tulajdona lennék.

Leszúrni. Határozottan le akarom szúrni.

– Oké – szólal meg Henley. – Ez a buli komolyan fájdalmas. Láttam már ennél a tömegnél lelkesebb kómás betegeket. Itt az ideje, hogy feldobjuk a hangulatot!

 

---

[1] gyomor- és bélrendszeri panaszokra használt gyógyszer