3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Henley

 

Talán ez a legunalmasabb buli, amin valaha voltam. Sznob emberek, talpig gálába öltözve, elvegyülnek és csevegnek, mielőtt továbbállnának, hogy baromságokat beszéljenek arról, akit épp az imént próbáltak túlszárnyalni. Úgy érzem magam, mint egy apáca egy sztriptízbárban. Kashának igaza van. Fel kell élénkítenünk a hangulatot, különben belehalunk az unalomba.

Úgy tűnik, senki sem veszi észre, hogy megemelte a puncs és a limonádé oktánszámát. Klasszikus zene szól a kültéri hangszórókból, miközben az emberek úgy mozognak a táncparketten, mintha egy díszbálon lennének. Nem bírom tovább. – Tudod, hol van a hangrendszer? – kérdezem Kashát, és a hangszórók felé mutatok.

Kasha egy kis épületre mutat a medence mellett. – Ott van, miért?

– CD-ket játszik, vagy működik az iPod is?

Mosoly kúszik az arcára. – Dugd be az iPodot a kiegészítő nyílásba, és nyomd meg a lejátszást!

Csak ennyit kell hallanom. Csupán öt percbe telik, míg visszarohanok a szobánkba, és felkapom az iPodomat. Senki sem figyel rám, ahogy besurranok a medencét körülvevő kerítésen a kis épületbe. Elég egyszerű a berendezés. Megtalálom a kedvenc táncos dalaimból álló „rázd a segged” lejátszási listámat, és megnyomom a lejátszást. A zene egy pillanat alatt a szimfóniából bűnösre vált.

Körbeosonok az épület hátsó részén, és úgy térek vissza, mintha a házból jönnék. A vendégek zavarodott tekintete felbecsülhetetlen. Kasha nem habozik, hogy megragadja Lydiát, és találkozzunk a táncparketten, amely valami furcsa oknál fogva kiürült. Nem érdekel minket.

– Mutassuk meg nekik, mi hogyan csináljuk ezt! – Kasha vigyorogva, a csípőjét ringatva belemerül a zenébe. Lydia kuncog, és mi is csatlakozunk. A vendégek körbeveszik a táncparkettet, és úgy nézik, mintha csak nekik rendeznénk műsort. Így is teszünk. Táncolunk egymással, nevetünk, és jól szórakozunk. Még néhányan beszivárognak a táncparkettre, többnyire hozzánk hasonló fiatal férfiak és nők, akiket valószínűleg a basáskodó szülők rángattak ide.

A buli beindul. Állandóan arra várok, hogy valaki visszaváltja a zenét, de Kasha anyja – biztos vagyok benne, hogy ő választotta a zenét – még mindig bent van, és utasításokat osztogat a személyzetnek. Tartok egy rövid szünetet, hogy még egy kis felturbózott limonádét kortyoljak, mielőtt visszatérek a táncparkettre, amely most már nagyjából megtelt táncoló testekkel.

Hallom Kasha harsány nevetését, amikor elkezdődik a következő dal. Oké, lehet, hogy az alkalomhoz képest kicsit pikáns, de nem mintha előre elterveztem volna. A ritkuló körben álló bámészkodók rémülten bámulnak, amikor a tömeg reagál. Komoly dörgölőzés és vonaglás megy, ahogy az alkohol feloldja a gátlásokat, és mindenki lehajol a tánc ütemére.

Két meleg kéz markolja meg hátulról a csípőmet, én pedig felveszem a ritmust, fenekemet a férfi felé riszálom, a szememet lehunyom, csak érezve a zenét.

– Biztos vagyok benne, hogy Monica Harper nem olyan dalt választott, amelyben izzadság csöpög a golyókról – mormolja a fülembe egy mély és furcsán ismerős hang. Én talán nem ismerem fel azonnal, de a testem igen. Az arcom kipirul a forróságtól, és csomó képződik a gyomromban. Visszatartva a lélegzetem megfordulok, és szemtől szembe kerülök vele. Davis Lane. Ó, te jó ég!

Az első szerelmem és egyetlen igazi szívemet összetörő áll előttem vigyorogva, azzal az ismerős ferde vigyorral, ami mindig levett a lábamról. Úgy tűnik, még mindig ezt teszi, hiszen dermedten állok, a szám úgy nyílik és csukódik, mint egy aranyhalé. – Mi a fenét keresel itt? – kérdezem, végre kihúzva a fejem a seggemből.

Felnevet, tekintete végigvándorol a testemen, majd megáll, amikor a szememhez ér. – Én is örülök, hogy látlak, Hen!

Az első ösztönöm az, hogy elfussak, így hát megteszem, pontosabban gyorsan elsétálok. Ez az este hirtelen sokkal több alkoholt igényel. A frissítőkkel teli asztal mellett elhaladva felkapok egy random üveget, amelyről kiderül, hogy bourbon. Pfúj! Nem a kedvencem, de ma este bármit megiszok.

A lábam a homokba süllyed, miközben a tengerpartra vezető ösvényen haladok, a telihold megvilágítja az utat előttem. Davis itt van. Képtelen vagyok felfogni. Nyolc hosszú évig gondolkodtam ezen a pillanaton, és azon, hogyan fogok reagálni, ha meglátom a pasast, aki elvette a szüzességemet, aztán úgy elfutott, mintha a pokol kergetné. Tizennyolc éves voltam, és szerelmes, ahogy csak egy tizennyolc éves lehet. A bátyám legjobb barátja volt, és két évig titkoltuk a kapcsolatunkat. A napnak éltem, amikor már majd nem kell titkolnunk, annak a napnak, amikor indulnom kellett volna a főiskolára. Egy idióta voltam. Soha nem arról volt szó, hogy két évvel idősebb nálam, vagy a bátyám barátja. Csak szégyellte bevallani, hogy lefeküdt a sovány stréberrel.

Lerúgom a cipőmet, és lehuppanok a homokra, hagyom, hogy az apró hullámok megsimogassák a lábujjaimat. Olyan gyönyörű a környezet, én meg csak ülök itt. Egyedül. Nyomorúságosan, mint mindig. Néhány dolog sosem változik.

– Még mindig gyönyörű vagy, amikor duzzogsz!

A francba! Persze, hogy követett. Az óceánt bámulva felsóhajtok: – Miért vagy itt?

– A menyasszony egy távoli unokatestvér. – Leül mellém, én pedig igyekszem nem ránézni. Részeg vagyok, és ő még jobban néz ki, mint gyerekkorunkban. Azok a sötét szemek ugyanazok, és az a ferde mosoly még mindig elgyengít, de ő felnőtt. Az állkapcsa megformálódott, és enyhe borosta borítja. Még a ruháján keresztül is látom, hogy sokkal izmosabb, mint régen. Ennek rossz vége lehet.

Kikapja a kezemből a bourbont, és iszik egy kortyot.

– Mióta iszol te bourbont?

– Mióta már nem vagyok tinédzser.

A tekintete végigsöpör rajtam, és az ajkai vigyorra görbülnek. – Határozottan felnőttél.

Még mindig vékony vagyok, de a testem kigömbölyödött. Továbbra sincsenek olyan nagy melleim, mint amilyenekben régen reménykedtem, de már nem aprók, és a csípőm és a fenekem is gömbölyű. A szemüveget kontaktlencsére cseréltem, és végre kinőttem a pattanásokat. Hullámos világosbarna haj omlik a vállam fölé. Tudom, hogy nem vagyok szép, de nem is ijesztgetem a gyerekeket az utcán.

Amikor az üveget kínálva közelebb húzódik, engedek, és iszok még egy kortyot. Az illata megöl, és érzem a teste melegét. Vágy söpör végig rajtam, és arcomba szökik a vér. Csak egyszer feküdtem le vele, és az első alkalom sosem éppen szórakoztató. Fájt és kínos volt, de azt akartam, hogy ő legyen az első.

Bár az évek során mindig is ingadoztam a hiánya és a gyűlölet között, arra az éjszakára is gondoltam, és azt kívántam, bárcsak újra az enyém lehetne. Lehet, hogy mazochista vagyok, de egy részem legszívesebben visszarángatná a szobájába, hogy bebizonyítsam, már nem az a szánalmas, csúnya gyerek vagyok.

– Azt hiszed, ha nem veszel rólam tudomást, akkor elmegyek? – kérdezi.

– Gondolom, túl nagy vágyálom lenne.

A keze a mellkasához pattan, miközben sértettséget színlel. – Jaj! Meg akarsz bántani? Mert az a Henley, akire én emlékszem, sokkal jobban is megtehette volna.

Az aggodalmam, hogy újra látom őt, kezd alábbhagyni, és igyekszem nem elmosolyodni. Ugyanaz a régi Davis. Mindig meg tudott mosolyogtatni, függetlenül attól, hogy mennyire voltam dühös, vagy ideges. – Így már jobb – mondja rám vigyorogva.

– Mit akarsz, Davis? – Újabb kortyot iszom a bourbonból. Érzem, ahogy átjár, erőt és bátorságot adva.

– Többet, mint amennyit kérhetnék, de egyelőre csak látni akarlak újra. – A szeme az enyémbe néz, az övében a holdfény vékony szelete tükröződik. – Te mit akarsz?

Le akarom tépni a ruháit, és meglovagolni, mint egy lopott motort, és nem csak azért, mert még mindig ott van köztünk a vonzalom, az a mágneses vonzás, aminek fiatalkorunkban nem tudtunk ellenállni. A tekintetének vándorlásából világosan látszik, hogy ő is érzi ezt. Mindig is azon tűnődtem, hogy azért hagyott-e el, mert nem voltam szép, vagy, mert nem voltam jó az ágyban. Úgy értem, az első alkalom volt. Mit várt?

Az egyetlen nagy bánatom az volt, hogy nem kaptam még egy esélyt, hogy soha nem tudtam megmutatni neki, hogy képes lennék örömet okozni neki az ágyban. Egy kis sértett részem sosem tudott túllépni ezen. Most valahogy csak dugni akarok vele, csak hogy megmutassam neki, mit hagyott ki. Soha nem panaszkodtak rá. Azt akarom, hogy próbáljon visszajönni még többért, hogy én lehessek az, aki elmegy, ő pedig csodálkozhasson, hogy mi a fene ment félre.

Tudod mit? A pokolba vele! Egyszer. Egyetlen egy éjszaka hihetetlen szex, és soha többé nem beszélek vele. Ez olyan lesz, mint egy lezárás, ami segít elfelejteni az életemnek ezt a részét.

A szemei elkerekednek, amikor visszalököm a homokra, majd az ölébe ülve a szám a szájára tapad. Ő azonban nem tétovázik, és nem vesztegeti az időt, hogy a nyelvét a számba csúsztassa. Kezei végigsimítanak a hátamon, hogy megmarkolják a fenekemet, miközben felfalom őt. Istenem, de jó íze van.

– A szobád – mormogom az ajkaira.

– Jó ötlet! – zihálja, majd leemel magáról, és feláll. A keze az enyém köré fonódik, és gyakorlatilag szaladunk vissza a házhoz vezető ösvényen. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki a kimenő lejárta után lopakodik vissza, és nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak, miközben a dekadens folyosókon sietünk. Célirányosan halad.

Természetesen a szobája pont az enyémmel van szemben. Talán ez mégsem jó ötlet. Nehéz lesz elkerülni őt a hét hátralévő részében, nem mintha arra számítanék, hogy üldözni fog. Ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy ne számítsak másnap reggelre Davisszel. Vagy egy búcsúcsókra.

A combomon végigsikló kezei minden habozást elsöpörnek. Le kell feküdnöm valakivel. Isten tudja, hogy Casey nem tudott felizgatni, és nem is emlékszem, mikor volt utoljára legalább elfogadható szexben részem, nemhogy olyan jó, mint amilyen ez lesz. Nem kell hagynom, hogy bármilyen érzés belekeveredjen – szerelem vagy gyűlölet. Ő nem életem volt szerelme, csak egy srác, akivel egy ritka egyéjszakás kalandom lesz. Lehúzom magamról a ruhámat, miközben ő egyszerre löki le a farmerját és az alsóneműjét.

Nem csak az izmai nőttek meg. Szét fog tépni engem. Megáll, hogy elővegyen egy óvszert a tárcájából, és magára görgeti.

A köztünk lévő kémia az évek során sem szűnt meg, és mohón vetjük magunkat egymásra. Öklömbe szorítom a haját, hosszan és keményen csókolom, miközben lerángatja rólam a bugyit. Sikkantás szökik ki az ajkaim közül, amikor beleharap a mellbimbómba, majd szívni kezdi a csípést. A hátam a falnak ütközik, ő pedig egy másodpercig tétovázik. – Jobb, ha biztos vagy benne, hogy akarod ezt, drágám! Ha egyszer a magamévá teszlek, az enyém leszel!

Felismerem a részeg szexbeszédet, ha hallom. – Most megdugsz, vagy tovább fecsegsz? – követelem, miközben ujjaimat a farkára fonom.

– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Kuncogva belém süllyeszti az egyik ujját. – Bassza meg, Hen, csurom nedves vagy! – A kezei a fenekem alá csúsznak, felemelnek, én pedig a dereka köré fonom a lábaimat, miközben mélyen belém hatol.

A fájdalom és az élvezet közötti határvonal elmosódik, miközben küzdök, hogy magamba fogadjam őt, és beleharapok a vállába, ami egy morgást és egy újabb kemény lökést vált ki. Jézusom, még nem is volt teljesen bent. A fájdalom elhalványul, és észbontó gyönyör veszi át a helyét, ahogy ki-be ringatózik, ajkai a nyakamon kutatnak, miközben úgy tart a falhoz nyomva, mintha semmit sem nyomnék.

A nyomás gyorsan növekszik. Az egész testem a töréspontig feszül, és megpróbálom visszatartani. Még részegen és kéjvágytól elborult elmével sem akarom megadni neki azt az elégtételt, hogy ilyen gyorsan elélveztet. Mély hangja reszelős a fülemben. – Nem harcolhatsz ellenem, kislány! Add ide!

A szavai beindítanak, és elveszítem minden önuralmamat, nevének egy kusza változata hagyja el az ajkaimat. Három kemény lökéssel később – mintha a falhoz akarna szögezni – megáll, és egy hosszú nyögés morajlik a mellkasából. Homlokát az enyémhez szorítja, miközben levegő után kapkodunk, és ajkaimra egy gyöngéd, édes csókot kapok, ami meglep.

Ez nem az a fajta gyengédség, amit egy egyéjszakás kalandnak mutat az ember, és gyorsan felvillan előttem az a kedves fiú, aki valaha volt. Képek róla, ahogy hazafelé sétál az iskolából köztem és a bátyám között, ahogy a konyhaasztalunknál eszik, ahogy kuncog a rajzfilmeken, és ahogy a meleg estéken szaladgál az udvaron. Hatévnyi ártatlan szórakozásban volt részünk, mielőtt elkezdtünk volna járni. Hülyeség volt, de mi a fenét tudtam én tizenhat évesen?

El kell tűnnöm innen! Úgy kell gondolnom erre, mint egy véletlenszerű, egyszeri dologra egy idegennel, mert ez lett belőlünk. Idegenek. Amikor kimegy a fürdőszobába, hogy gondoskodjon az óvszerről, felkapom a ruhámat, és magamra rántom. Összegyűrt bugyival és a cipőimmel az egyik kezemben, a másikban pedig a telefonommal átsuhanok a folyosón a szobámba, anélkül, hogy észre vennének. Elegáns.

Kasha és Lydia még nem jöttek vissza, és semmilyen üzenetet sem kaptam tőlük, úgyhogy biztosan jól érzik magukat. Összerezzenve a lábaim között érzett finom fájdalomtól, veszek egy forró zuhanyt, és bebújok az ágyba. Épp amikor elbóbiskolnék, a szobát kuncogás és káromkodás tölti be, amikor Lydia és Kasha bebotorkálnak.

– Fogd be! – mondja Kasha, és megdörzsöli a talpát. – Az asztal pont elém ugrott!

– Henley – mondja Lydia rendkívül hangosan suttogva. – Ébren vagy?

Nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel. Valószínűleg a szomszéd szobában lévők is hallhatják őt. – Nem.

– Miért mentél el?

– Túl részeg voltam – hazudom. – Csak el akartam ájulni. – Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd elmesélem nekik, de a ma este, amikor részegek vagyunk, nem a legjobb alkalom.

– Ugh, én is – feleli Kasha, beesve az ágyába. – Jobb, ha egyik újonc sem ébreszt minket korán.

 

***

 

Már majdnem dél van, mire kirángatjuk a seggünket az ágyból, és levonszoljuk magunkat a partra. Elkerülni Davist! A napon feküdni. Ez a két célom mára. Eddig kettőből kettő megvan. Kasha, Lydia és én egy nagy pokrócon heverészünk a parton, és élvezzük a gyönyörű napot. Rengeteg tevékenységet ajánlottak, de a részeg éjszaka után egyikünk sem akar mást, mint vizet és gyümölcslevet kortyolgatni, valamint heverészni.

– Látnod kellett volna Mrs. Harpert, amikor kijött, és meglátott mindenkit táncolni – mondja Lydia.

– Szerintem a twerkeléstől borult ki – feleli Kasha, miközben a hasára gurul.

– Nem én voltam az egyetlen, aki csinálta! – panaszkodik Lydia, amitől felnevetek. Azt hiszem, egy jó kis buliról maradtam le.

Megérte. Még ha a hét hátralévő részében kerülnöm is kell Davist, megérte a tegnap esti orgazmusomat. Ez volt a legjobb szex, amiben valaha is részem volt. Ahogyan magáévá tett, szégyentelenül és pimaszul, olyan érzést keltett bennem, hogy ő is ugyanolyan kétségbeesetten vágyik rám, és ugyanúgy felizgatja a testem, mint engem az övé. Ha bárki másról lett volna szó, visszamennék egy második menetre, de okosabb voltam ennél. Alig tudtam visszatartani az érzéseimet tegnap este. Képtelen vagyok idegenként tekinteni rá, miután vele nőttem fel, és szerettem őt.

– Kashának van egy szexi zaklatója – jegyzi meg Lydia, miközben a vizét kortyolgatja.

– Milyen zaklató? – kérdezem, miközben felülök.

– Nincs zaklatóm – sóhajtja Kasha.

– Magas, sötét és jóképű? Egész éjjel követett a táncparketten, és úgy riszált és dörgölőzött, mint egy túlfűtött delfin? Ismerősen cseng?

– Delfin? – horkant fel Kasha.

– A delfinek rendkívül szexuális beállítottságúak – tájékoztat Lydia. – És szexuálisan agresszívek.

Istenem, ez ismerősen hangzik. Képek törnek az agyamba arról, ahogy Davis a falhoz szögez, amíg Kasha delfinhangokat nem kezd kiadni. Most már csak azt tudom elképzelni, ahogy Davis eksztázisban kinyitja a száját, és „eh eh eh eh eh eh” jön ki belőle.

Elfojtva a nevetést, Kasha felé fordulok. – Bökd ki, csajszi! Ki ez a fickó?

– Csak valami faszfej, akivel összefutottam... a törölközőmben. – Az utolsó részt motyogja.

– Nem csoda, hogy lihegett utánad, te incselkedő – mondja Lydia.

– Baleset volt. Osztozunk vele a fürdőszobán. Rossz szobába mentem zuhanyzás után. Nem volt nagy ügy.

– Ez is csak veled történhet meg – nevetek fel, mire Lydia a homokra csap, ami a lábamon landolva a naptejhez tapad.

– Ma jobb hangulatban vagy – mondom Lydiának. Ténylegesen mosolyog és el van lazulva.

– Úgy döntöttem, igazad van. Nem fogok azon gondolkodni, hogy miért vagyunk itt. Ami engem illet, én csak vakációzni jöttem.

– Talán kereshetnénk neked egy delfint – mondja Kasha.

– El kéne mennünk estére abba a klubba az utca végén! – mondja Lydia izgatottan.

Kasha rám néz, majd megvonja a vállát. Ha ez eltereli a figyelmét Andersonról, akkor ez egy újabb átmulatott éjszaka.

 

***

 

Lüktető zene és izzadt, pörgő testek vesznek körül minket, miközben az italokkal egy asztalhoz megyünk. Az utolsó dolog, amire gondolni akarok, az a lüktetés. Vagy az izzadtság.

– Elmondanád, miért vagy ma olyan csendes és rosszkedvű? – kérdezi Lydia.

Nem akarom. Úgy akarok tenni, mintha meg sem történt volna. Valahogy nem hiszem, hogy Davis is éppenséggel szét fogja kiabálni a háztetőkről. Soha nem gondolta, hogy elég jó vagyok neki, amikor fiatalok voltunk, és kétlem, hogy ez megváltozott volna.

– Ugyan már, nem lehet annyira rossz – biztat Kasha.

– Lefeküdtem Davisszel. – A szavak kibuknak, és a tenyerembe ejtem a homlokom.

– Kivel? – kérdezi Lydia, megfeszülve, hogy hallja a zenétől.

– Davisszel! Lefeküdtem Davis Lane-nel! – Már ha a falnak döntve dugás „lefekvésnek” tekinthető.

Amikor felnézek, két elborzadt arckifejezés fogad. Komolyan, nem is olyan rossz. Nem mintha még sosem keféltek volna olyannal, akivel nem kellett volna.

– Nem kell kiabálni emiatt, édesem. Van még bőven, ahonnan ez jött. – NEM! Ezt nem hallottam. Különösen nem Davis mély hangján. És ez nem a nevetése volt, ami felhangzott a hátam mögött. Lydia eltakarja a száját, elnyomva a nevetést, Kasha pedig a fejét ingatja, és próbál nem mosolyogni.

Alkohol. Bőséges mennyiségű alkoholra van szükségem. Anélkül, hogy bárkihez is szólnék, felpattanok, és a bárpult felé veszem az irányt. Ritkán iszom, de most két egymást követő este is leiszom magam. Ez a fickó alkoholistát csinál belőlem. A margariták egyszerűen nem lesznek elegek. A csapos bólint, amikor két tequilát rendelek, és elém teszi őket. Körülbelül három másodpercig tartanak. Érzem Davist mögöttem, az illata összetéveszthetetlen.

Keze a csípőmön landol, miközben a fülemhez tapasztja az ajkait. – Mi az? Dicsekedhetsz azzal, hogy dugtál velem, de nem beszélsz velem?

Az arcom felforrósodik, és ez felbosszant. Megfordulva a mellkasára teszem a kezem, és meglököm. Igen, ez nem jött be. Tömör izomzatú. Olyan, mintha egy sziklát próbálnék ellökni. – Nem dicsekedtem, te önimádó seggfej! Csak beismertem.

Összevonja a szemöldökét. – Beismerted?

– Igen, hogy elmondhassák, hogy rendben van, hogy elszúrtam, és lefeküdtem egy önző pöccsel. Nem dicsekedtem, és nem is fogom elmondani senkinek. Most próbálok összekaparni valamiféle méltóságot, szóval, ha nem bánod!

Megragad, amikor megpróbálok elhaladni mellette. – Kurvára bánom! – morogja egy másodperccel azelőtt, hogy az ajkai az enyémhez érnének. Szeretném azt mondani, hogy ellöktem magamtól, vagy megtapostam a lábát, esetleg megharaptam. Mindezek jobbak lennének a valódi válaszomtól. A nyelvemet a szájába dugtam, és úgy csókoltam, mintha a nyertes lottószámokat rejtegetné a torkában.

A kezei a fenekembe markolnak, szinte felemelve a lábamról, és nem is érdekel, hogy az emberek néznek. Egészen addig, amíg el nem kezdenek huhogni. Egy véletlenszerű „Baszd meg, haver!” kiáltás után... összeszedem magam, és ellépek. Elviselhetetlen vigyor görbül az ajkaira, és nem tudom, hogy le akarom-e vetkőztetni, vagy inkább tökön rúgni. Tudom, hogy nem hagyhatom, hogy ez még egyszer megtörténjen.

– Nem fekszem le veled újra!

– Nem emlékszem, hogy lefeküdtünk volna egymással. Egy csomó „igen!” és „ne hagyd abba!” kiáltásra emlékszem. Nem hiszem, hogy ezt át tudnám aludni.

– Ugh! – Frusztráltan toppantok a lábammal, amitől még szélesebb lesz a mosolya. – Csak találj egy másik áldozatot ma este! – Visszamegyek az asztalhoz, ahol Kasha és Lydia próbálnak úgy tenni, mintha nem figyelnének.

– Uh... meg akarod magyarázni? – kérdezi Lydia.

– Ez egy óriási hiba volt.

– Lefeküdni vele, vagy megcsókolni az előbb? – kérdezi Kasha, és egy italt csúsztat felém.

– Ő csókolt meg engem!

Lydia felhorkant. – Az egész bár végignézte, ahogy megpróbálsz belemászni a szájába. Próbáld meg újra!

– N-nem tudom, miért csináltam. Az őrületbe kerget.

– Talán mert pokolian dögös. Nézz körül, Henley, az itteni nők le sem tudják venni róla a szemüket.

Kasha elvigyorodik, és a pult felé billenti a poharát, ahol Davis ül. – De őt túlságosan lefoglalja, hogy téged bámuljon, hogy észrevegye. Nem értem. Mi a probléma?

Sóhajtva megrázom a fejem. – Gyerekkorunk óta ő a bátyám legjobb barátja.

– És? – erőlteti Lydia.

– És két évig jártunk... és lehet, hogy ő volt az elsőm – motyogom gyorsan, és felhajtom az italom.

– Hűha, menjünk egy kicsit vissza! Ő volt az, aki rögtön elhagyott utána? – kérdezi Kasha, immár dühös pillantást villantva a pasi irányába.

– Nem hagyott el. Nem igazán voltunk együtt. A barátja idióta kishúga voltam, aki hajlandó volt elfogadni a morzsákat, amiket dobott nekem, miközben világossá tette, hogy le fogja tagadni, ha valaha is elmondom valakinek. Utoljára azelőtt láttam, hogy elmentem a főiskolára. Mint mondtam, gyerekek voltunk. Már régen vége van. Nem leszek újra a piszkos kis titka.

– Nem úgy tűnt, mintha bármit is titkolna – gúnyolódott Kasha.

– Csak el akarom kerülni őt! Beszélhetnénk valami másról? – Kashára nézek. – Mesélj nekünk a zaklatódról!

– Nem! Új téma.

Lydia szeme elkerekedik, mielőtt szomorú kifejezés fut át az arcán, amikor megjelenik Anderson, az egyik asztalhoz vezetve leendő feleségét. – Nem hittem volna, hogy kitartanak – motyogja. – Miatta dobott engem, és egy évvel később összeházasodnak.

Kasha odanyúl, és megszorítja a kezét. – Az egyszer csaló söpredék, mindig csaló söpredék marad. Majd a nehezebbik úton fog rájönni.

– Ööö... Kasha? Itt van a zaklatód – mondja Lydia, és az ajtó felé mutat.

Legalább nem én vagyok az egyetlen, akinek pasi problémái vannak. Ez érdekes lesz.

 

Negyedik fejezet

 

Kasha

 

Ahelyett, hogy higgadtan kivárnék néhány percet, és megfordulnék, olyan gyorsan rándulok meg, hogy leesek a székemről. Tényleg. Nem vicc. Ki a fene esik le ülés közben? Ez a hülye csaj.

Az oldalam a padlóra csapódik, a zene megszólal, miközben röhögés hallatszik. Miért pont én?

Érzem, ahogy a szoknyám a lábam hátsó részét csiklandozza, tudtomra adva, hogy nincs fent, hogy megmutassa a fiús szabású „csak kijárat” feliratú alsóneműmet. Az elején az áll, hogy „egyszerre csak egy”. Tényleg vennem kell egy felnőtt alsóneműt.

Felemelve a fejem, tekintetem az ajtó közelében lévő szórakozott szempáron landol, ahogy Mr. Rejtélyes rám bámul. A tegnapi csinos szőke lány a karján makulátlanul és bosszantóan szexisen néz ki. Meleg mosolya és együttérző tekintete nem mutat gúnyt a jelenlegi helyzetemre, tekintve, hogy ő is engem bámul. Még csak nem is tűnik ribancnak, ami szívás. Könnyebb lenne figyelmen kívül hagyni a féltékenység érzését, ha olyan ribanc lenne, akit utálhatnék, és akiről baromságokat beszélhetnék.

Egy dal. Lydia úgy tett, mintha a fickó egész este követett volna, pedig csak egy kibaszott dal volt, és egy részeg tánc, ahol úgy vonaglottam a lábán, mint egy tacskó, aki egy plüssmackóra hajt. A puncs megspékelése nem jött annyira jól, mivel én is folyton azt a rohadt puncsot ittam.

Egy percbe telik, mire rájövök, hogy még mindig a padlón fekszem, a kelleténél tovább nyújtva a megaláztatást, és felpattanok, csakhogy megingok, és a következő másodpercben két nagy kéz telepszik a csípőmre, hogy stabilizáljon. Elfordítom a fejem, hogy megnézzem, ki az, aki megfog, és elmosolyodom azon, amit látok.

Magas, sötét és szexi. Pontosan olyan, amilyeneket szeretek. És ez az egy nem látott még törölközőben, vagy nem vonaglottam a lábán, mint egy profi, és nincs is egy szőkeség a karján. Látott a földön elterülve, de ezt el tudom nézni, mivel úgy tűnik, lenyűgözi a robotkarom.

Elmosolyodik, én pedig figyelmen kívül hagyom, hogy hiányzik az egyik foga. Egy éjszakán át együtt tudok élni egy hiányzó foggal. Nem nagy ügy. Elvégre rengeteg szép foga van. És hogy bosszankodhatnék egy hiányzó fog miatt, amikor nekem a fél karom hiányzik? Ez kettős mércének hangzik.

Abba kell hagynom ezt a belső fecsegést.

– Hihetetlenül jól nézel ki – mondja kedves hangon, és elpirul.

Ó! Nagyon aranyos.

A francba!

– Köszönöm – mondom kényszeredetten, miközben teljesen szembefordulok vele.

A vállam fölött átnézve vetek egy pillantást Mr. Rejtélyesre, és meglepődve tapasztalom, hogy még mindig bámul. A tekintete rólam a csípőmön lévő kézre vándorol, majd visszanéz a szexi partnerére. Az este nagy részében együtt voltak – táncoltak, nevettek, beszélgettek. Nem tűntek túl szenvedélyesnek, de ez lehet, hogy az én hibám volt – igen, megint a lábon vonaglós szituációnál tartunk.

– Akarsz egy kis dugást? – kérdezi az engem tartó srác, én pedig levegő után kapkodok, miközben tágra nyílt szemekkel felé rántom a fejem.

– Mi van? – nyikkanok fel.

Megint elvigyorodik, és úgy döntök, hogy az elülső foga nélkül is aranyos.

– Akarsz egy kis szerencsét? – kérdezi, egy szalvétát tartva a kezében.

Kicsit megnyugszom, kissé zavarodottnak érezve magam. – A szalvéta szerencsét hoz? – kérdezem tőle zavartan.

Elkezdi csavargatni a szalvétát, és unalmasan hosszú idő után végre felemel egy U-t. Azt hiszem, le kéne nyűgöződnöm. De nem jelenik meg a lenyűgözött arcom.

– Ez egy lotyó topánja.

A fenébe ezzel a zenével. – Egy micsoda? – kiabálom.

– Egy lópatkó! – kiált vissza.

Igen. Nem. Ezt nem bírom!

Mosolyogva megfordulok, és a táncparkett közepére sétálok, ahol a barátnőim mindketten visszaharapják a nevetést. Beintek nekik a robot kezemmel, és elhaladok mellettük, mert a hólyagom megkönnyebbülésért könyörög. Tényleg szeretem az okoskaromat. Jó érzés újra beinteni valakinek a bal kezemmel. Igen, az apró dolgok is számítanak.

A sor rövid, és gyorsan be- és kijutok. Néhány sóhaj még a zenén is áthallatszik, és hátranézve egy csapat fickót látok, akik nyíltan vigyorognak rám. Bizony ám! Lehet, hogy nem egy kis Miss Tökéletes Szőke vagyok, de azért én is játékban vagyok egy kicsit. A csípőm végül is nem hazudik.

Rájuk kacsintok, mire ők összevonják a szemöldöküket, de amikor az egyikük felnevet, és elfordul, elkomorulok. Úgy döntök, hogy nem foglalkozom vele, visszamegyek a táncparkett felé, és kissé bosszant, hogy úgy tűnik, mindenki engem bámul.

Nem lehet, hogy komolyan a karom miatt bámulnak? Biztosan láttak már amputált karú személyt...

Ah. Igen. Én vagyok az a csaj, aki leesett a padlóra. Igazából erről meg is feledkeztem, mivel a fejemet lefoglalta, hogy Mr. Rejtélyesre és Mr. Unalmasra gondoljak.

Lydia és Henley táncolnak, és Davis pillantása úgy fúrja át Henley-t, mintha csak másodpercekre lenne attól, hogy üldözőbe vegye. Henley úgy tesz, mintha nem bámulná, de a szeme sarkából diszkréten rápillant. Lydia a kezét a levegőbe emelve táncol, mint egy... nem is tudom, hogyan írhatnám le ezt a kínos dolgot.

Az emberek vihognak és kuncognak rajtunk szegény Lydia förtelmes tánca miatt. Megpróbálok egy kicsit szexibb táncot ropni, remélve, hogy így abbahagyják a mutogatást és a nevetést. Úgy tűnik, nem vagyok elég szexi, mert a nevetés és a figyelem csak fokozódni látszik.

Hirtelen egy meleg test nyomódik a hátamhoz, és megrántva a fejem Mr. Rejtélyes vigyorgó arcát látom.

– Te tényleg egy zaklató vagy! – morgom, és körbenézve azt látom, hogy minden szem ránk szegeződik. Mi a fene? Most miért nevet?

– Azt hiszem, te voltál az, aki megtámadott tegnap este a táncparketten – mondja mosolyogva, és közelebb nyomódik a hátamhoz.

A kezei az oldalán maradnak, és meg sem próbál ténylegesen megérinteni engem, csak az elejével.

– Nem támadtam rád! – sziszegem. – Ráestem a lábadra, és beszorultam. Az a sok mozdulat csak azért volt, hogy megpróbáljam kiszabadítani magam.

Erősebben nevet, én pedig tényleg elmosolyodom. A mosolya átformálja az arcát, és egy kicsit kevésbé tűnik arrogánsnak, amikor nevet.

A tekintetem a csinos szőkére vándorol, de úgy tűnik, nem figyel ránk, mert italokat rendel a pultnál. Amikor visszanézek, a pasi rám mosolyog. Kezdek megfordulni, de a kezei kilőnek, és megragadja a csípőmet, még jobban magához húzva.

Forróság önt el, és az ajkamba harapok, amikor még egy kicsit többet érzek belőle. De a szemei... Nem úgy néz ki, mint aki be van indulva – még akkor sem, ha bizonyíték a hátamhoz simul. Úgy néz ki, mintha gúnyolódna velem...

– Nem akarod ezt csinálni – mondja, és küzd, hogy ne nevessen megint.

– Miért? – kérdezem tőle.

Előrehajol, és a lélegzetem elakad a torkomban, amikor az ajkai megérintik a fülemet. – Mert kurvára szörnyű ízlésed van fehérneműben!

Zavarodottan felugrik a szemöldököm, amikor hátrahajol, és kacsint egyet, majd ellép tőlem. Ahogy ezt teszi, szellőt érzek ott, ahol nem kellene szellőnek lennie, és a szemeim tágra nyílnak, amikor nevetve elsétál.

A tapintásra képes kezem hátranyúl, és megérinti a bugyit. Nem a szoknyát.

Ó, ne!

Pánikba esetten elkezdek küzdeni, és rájövök, hogy a szoknyám beakadt a bugyimba! Ne! Most mindenki látja, hogy „csak kijárat” és röhögéstől haldoklik, ahogy vadul csapkodok, és végül sikerül a helyére igazítanom a szoknyámat.

Ég az arcom, de Lydia és Henley mit sem sejtenek. Henley szétszórt, Lydia pedig egyre jobban táncol – ami azt jelenti, hogy mostanra már félig-meddig részeg.

Előrehajolva káromkodom, miközben felkapom a telefont, amit elejtettem a sietségemben, hogy leengedjem a szoknyámat, és elsétálok, miközben küldök egy üzenetet Henley telefonjára. Legalább egy darabig nem fogják észrevenni, hogy eltűntem, és nincs kedvem megmagyarázni, miért megyek el. Csak békében meg akarok halni.

Amikor az ajtóhoz érek, kiszúrom a seggfejet, aki imádja nézni, ahogy hülyét csinálok magamból, és elfordítom a tekintetem, amikor rám vigyorog. Épp amikor kilépek, hallom, hogy valaki jön mögöttem, és ő az. Hát persze, hogy ő az.

– Menj, cserkészd be a randidat, és hagyj engem békén!

– A húgomra gondolsz? – kérdezi vigyorogva.

Húg? A nő a húga?

Nem számít. Most már tényleg utálom őt.

– Miért élvezed, hogy seggfej vagy? – követelem, közelebb lépve.

A szemei kihívóan összeszűkülnek, miközben megvonja a vállát. – Komolyan nem emlékszel rám, ugye?

Zavaromban összevonom a szemöldökömet, neki pedig eltűnik a humor az arcáról, ahogy elhátrál egy lépést. Fogalmam sincs, miről beszél.

– Be kell vallanom, először én sem ismertelek fel – mondja, és hagyja, hogy a tekintete végigcsússzon a testemen. Amikor a tekintete újra felemelkedik, elvigyorodik. – Sokkal dögösebb voltál a suliban.

Ez sem a karomra célzott. Hanem rám. Mi a franc?

Ezzel megfordul, és elsétál, de túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy igazán sokat gondolkodjak rajta. Nate, Anderson egyik barátja éppen akkor sétál oda, amikor Mr. Rejtélyes megfordul, és még egy utolsó pillantást vet rám, mielőtt eltűnik bent.

– Elvigyelek? – kérdezi Nate.

Szembe fordulok vele, még mindig zavarodottan és megrendülten. – Ki volt ez a fickó?

– Ki? Roman? Andersonnal dolgozik, és azt hiszem, a suliban is barátok voltak. Miért?

– Köszi, Nate! Elfogadom a fuvart, ha még mindig áll az ajánlatod.

 

***

 

A francba! Roman Hunt. Az a Roman Hunt. És a csaj? Az tényleg a húga. Az átkozott húga, Sicily Hunt. Gyönyörű és népszerű volt, de most sokkal szebb. Roman nagy kosaras sztár volt a végzős évéig – az én másodéves koromig.

Mit csináltam, amint visszaértem? Addig turkáltam a dolgozószobában, amíg rá nem akadtam néhány évkönyvre, aztán felkaptam egyet, amire szükségem volt.

Annyira másképp néz ki, hogy az már őrület. A haja akkoriban vállig érő és világosabb volt, a teste pedig tömör izomzatú.

Az utolsó évben megsérült, és elvesztette a helyét a csapatban, valamint az esélyt, hogy játszhasson a főiskolai csapatban. A sérülés azonban nem a pályán történt. Összeverekedett egy rivális csapattal – az egész csapattal. Megpróbált egyedül szembeszállni velük, miután a meccs alatt az egyik csapattársuk ellen aljas húzást vetettek be.

Nem ismerem a részleteket első kézből, de a térde aznap este sérült meg. A mostohatestvérem lakásán kötött ki, nála húzta meg magát, miután a szülei kidobták. Alapvetően azért büntették, mert a sérülése miatt nem tudott nagy főiskolai sztár lenni. És igen, a mostohatestvéremnek saját lakása volt a középiskola utolsó évében – elkényeztetett kölyök.

Mindenesetre, nem tudom, miért haragszik rám. Tényleg annyira felfújt az egója, hogy megsértődött, hogy nem ismertem fel egyből? Nem mintha túl gyakran jártam volna Andersonhoz – hacsak nem voltam túl részeg vagy betépve ahhoz, hogy tudjam, mit csinálok.

Csak akkor mentem anyához, ha rákényszerített, ami gyakrabban fordult elő, mint akartam.

Az apámmal maradtam, és a népszerűtlen barátaimmal lógtam. Még csak nem is beszéltem Romannal. A pokolba is, még csak nem is találkoztam vele, leszámítva néhány véletlen összefutást az iskola folyosóin.

Sóhajtva megfordulok az ágyban és a plafonra bámulok, eltolva magamtól az évkönyvet. Ez a hét szörnyű volt, és még csak most kezdődött.

Ja, és mellesleg... A fiús alsóneműk veszélye, hogy nem mindig veszed észre, ha fordítva veszed fel, mint én ma este. Erre akkor jöttem rá, amikor hazaértem. Ahelyett, hogy mindenki azt látta volna, hogy a seggemen a „csak kijárat” van, mindenki azt látta, hogy „egyszerre csak egy” van hátul.

Csodálatos!

Tutira veszek valami felnőtt alsóneműt, amiben nem úgy nézek ki, mint egy anális kurva. Ez kezd nevetségessé válni, és úgy értem...

A belső fecsegésem elhallgat, és a következő másodpercben felpattanok, amikor a fürdőszobában felgyullad a lámpa, és bevilágít az ajtó résén át az én oldalamon.

Lydia és Henley még mindig a bárban vannak, én pedig egyedül vagyok itt. Az ajtó túloldalán uralkodó csendből ítélve, amikor megindul a víz, ő is egyedül van. Kérdéseim vannak, és válaszokat akarok.

Halkan az ajtóhoz lépek, és visszatartom a lélegzetemet, miközben lassan kinyitom, örömmel tapasztalva, hogy nem vesződött azzal, hogy bezárja.

Ó... az én... uh-oh!

Meztelen, napbarnított, hihetetlenül feszes hús van előttem, amikor Roman a fogasra dobja a törölközőt, én pedig mint egy kukkoló figyelem, ahogy a farizmai megfeszülnek, amikor visszasétál a zuhanyzó felé. Kinyitja a zuhanyzó ajtaját, belép, én pedig a hátsóját figyelem, azon tűnődve, vajon észrevenné-e, ha megfordulna, hogy a résnyire nyitott ajtón keresztül leskelődöm.

Sajnálatos módon, váratlanul egy szemérmetlenül hangos nyögés szökik ki belőlem, amikor lehajol, és az egész teste megmerevedik, ahogy megfordul és kiegyenesedik, felém rándítva a fejét.

Bassza. Meg. Az. Életem!

Lesütöm a szemem, és megingok a lábamon, ahogy az ajtó szélesebbre nyílik. Csukd be az ajtót! Sétálj el! Fuss és kiabálj bocsánatkérést! Csak ne bámuld tovább a péniszét, te idióta!

Az agyam továbbra is üvöltözik velem, miközben én esztelenül bámulom a kemény húst, amely egyenesen meredezik előtte. Szent nagy pénisz! Ez aztán egy jókora férfi.

– Gyönyörködteted a szemed? – kérdezi unottan.

Olyan kemény, mint egy szikla, én pedig... még mindig kurvára bámulom.

Végre felkapom a fejem, és pillantásom találkozik a hideg tekintetével, ahogy lehajtja a fejét, és engem tanulmányoz, miközben a víz a hátára zúdul. Nedves... Nedves és kemény, és... megint bámulom!

– Bocsánat! – kiáltom a kelleténél sokkal hangosabban, aztán összerezzenek.

Egyáltalán nem reagál, én pedig továbbra is az ajtóban állok, miközben a talpam a helyére gyökerezik. Ahelyett, hogy kényelmetlenül érezné magát, Roman felkapja a sampont, és elkezdi beledolgozni a hajába. Igazi perverz maradok, és figyelem. Hé, ha elkötelezed magad valami mellett, akkor ki is állsz mellette.

– Én... nem emlékszem rád... Mármint, emlékszem rád, de nem emlékszem, hogy mivel bosszantottalak volna fel... Mi... ööö... sosem beszéltünk... Különböző körök, meg minden – fecsegem.

A keze megáll a hajában, és a fejét a vízpermet alá dugja, hogy leöblítse, mielőtt a tekintete visszatérne az enyémre. Egy percig alaposan tanulmányoz, de végül megrázza a fejét, mintha undorodna.

– Hát ez hihetetlen – motyogja. – Emlékszel valamire abból a halloweeni estéből, amikor Andersonnal és a barátaival jöttél bulizni?

A szemöldököm a hajvonalamhoz ér. – Most már tudom, hogy összekeversz valakivel. Soha nem voltam ott egyik buliban sem. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy utáltam, vagy szidalmaztam őt. – Vagy azzal, hogy kerülgettem a taslijait, a büdös kajálásait, meg az állandó takonyrakétáit, amikkel mindig próbált eltalálni.

– Mégis itt vagy az esküvőjén?

A tekintetem ismét arra a meztelen péniszre esik. Egy Adoniszhoz hasonló felépítésű férfival beszélgetni, miközben meztelen... Igen! Mondd, hogy meg tudod csinálni anélkül, hogy odanéznél, és befogom a számat.

– A szemem itt van fent! – mondja szórakozva.

Ismét felkapom a tekintetem, és látom, hogy egy apró vigyor játszik az ajkán.

– Én... ööö... azért vagyok itt, mert az anyám könyörtelen. Valamint a barátnőm, Lydia... Valamilyen okból kifolyólag itt kell lennie, és műtétileg kivágni a szívét a mellkasából.

Zavartnak tűnik, de ez utóbbit nem kommentálja, mielőtt valamilyen géllel bekenegeti a testét. Sötét, izgató illat árad szét körülöttem, és félig azon tűnődöm, hogy boszorkányságot gyakorol-e rajtam, vagy ilyesmi.

– Végzős koromban, részegen és betépve jelentél meg a bátyád halloweeni buliján. Túlságosan részegen és betépve ahhoz, hogy képes legyél állni.

– Mostohatestvér – javítom ki, aztán elkomorulok. – Erre tényleg nem emlékszem!

– Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy megpróbált kijózanítani téged, mert tudta, hogy az apja és az anyád őt hibáztatná, és elveszítené a lakást. Aztán úgy döntöttél, hogy minden ok nélkül ribanc leszel velem.

Ismét a homlokomat ráncolom. Fogalmam sincs, miről beszél. Ez aaannyira kiesett az emlékezetemből. Ugyanakkor a középiskola csak a betépésről és a piálásról szólt.

Sóhajtva elzárja a vizet, és minden szemérmesség nélkül kinyitja az üveg zuhanyajtót, majd kilép, lassan a dereka köré csavarva egy törülközőt, elfedve azt a hatalmas, még mindig kemény péniszt.

– Mindig merev vagy? – kérdezem, aztán rájövök, hogy ezt hangosan is kimondtam, amikor felvonja felém a szemöldökét. – Úgy értem, hm, hogy voltam ribanc?

– Azt hiszem, megpróbáltam rád hajtani, te pedig azt mondtad, hogy egy arrogáns pöcs vagyok, és megérdemeltem, hogy elvesztettem az ösztöndíjamat, hiszen nem volt jogom senkivel sem verekedni. Az erőszak nem megoldás, és bla-bla-bla-bla – dobj be további hippi szöveget!

Erre tényleg, tényleg, tényleg nem emlékszem.

– Soha nem mondtam volna ilyet! – mondom neki, még ha azok nem is éppen az életem legjobb évei voltak, és lehet, hogy tényleg mondtam ezt. Lehet, hogy csak rosszkor volt rossz helyen. De valójában az erőszak tényleg nem megoldás, még ha belsőleg erőszakos is vagyok. Nem mintha valaha is cselekednék a gondolataim szerint.

Úgy néz rám, mintha tényleg idióta lennék. – Ez nem olyan, amit az ember elfelejt!

– És most gyűlölsz? – tippelem. – Mert egy betépett tinédzser voltam, aki egyszer valami bántó dolgot mondott neked?

Az állkapcsa megrándul, mintha most rosszat mondtam volna. – Ahogy mondtam, ezt egy pasi nem felejti el.

– Hát, bocsánatot kérek az ösztöndíjas dologért. Az szükségtelen volt. De el kell ismerned, hogy egy arrogáns pöcs voltál. Azt hitted, hogy a tiéd az iskola, és a sérülésedig mindenkit lenéztél.

Rossz dolgot mondtam, döntöm el, amikor úgy közeledik felém, mint egy támadni akaró veszett farkas. Megrándulok és megfeszülök, még hátrafelé is botladozok, de ő megragadja a csípőmet, felemel, majd a mosdókagyló pultjára dob.

Amikor a lábaim közé lép, a dühös szexet fontolgatom. Úgy értem, fontolóra veszem, hogy megütöm a szuperrobot kezemmel. Nem dühös szex.

A szemei az enyémre szegeződnek, az állkapcsa megfeszül, ahogy rám mered. Szóval... végül úgy reagálok, hogy megfogom a vállát, és az ajkaimat az övéhez szorítom, ami eléggé meglepi őt ahhoz, hogy szétnyíljanak az ajkai, hogy kifújja a döbbenetét, a nyelvem pedig besiklik a résen.

Először olyan, mintha egy szobrot csókolnék, de aztán azok az ökölbe szorított kezek a lábam mellett kinyílnak, és megragadják a csípőmet, a testéhez rántva, miközben viszonozza a csókot. Az egész durva, gonosz és brutális...

Ez a valaha volt legjobb csók.

A nyelvére nyögök, a szoknyám pedig felgyűrődik a derekamra. Épp amikor kezd jó lenni, elszakítja az ajkait az enyémről, és úgy bámul rám, mintha ez mind az én hibám lenne, majd elrándul mellőlem. A fejét rázva kisétál a fürdőszobából, és becsapja az ajtót.

Nagyon morcos?

– Úgy hangzik, mintha túl kellene lépned néhány tinédzserkori baromságon, Roman! – kiáltok utána édesen, de nem érkezik válasz.

Talán túl sokat buliztam, mert semmiféle emlékem nincs arról az éjszakáról. Tényleg azt hiszem, emlékeznem kéne arra, hogy egy olyan srác, mint Roman, rám hajtott...

– Túl vagyok rajta – válaszol végül vissza, és most már inkább szórakozottan, mint dühösen hangzik, ahogy visszadugja a fejét az ajtón, és rám vigyorog. Ahhh, szóval ez az a hirtelen változás. Most már értem, hogy az emberek miért panaszkodnak emiatt annyit. – Csak azt hiszem, meg kell dolgoztassalak érte.

Rám kacsint, és újra becsukja az ajtót, én pedig hitetlenkedve bámulok utána. Ez valami játék? Komolyan gondolja? Tényleg izgalombuborékokat érzek, és idiótaként vigyorgok?

Nagyon remélem, hogy Lydiának és Henley-nek jobb éjszakája van, mint nekem ebben a pillanatban.