13-14. fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

 

Henley

 

Davis fogja a kezem, miközben lesétálunk a partra, ahol egy hatalmas tábortűz ég. Megbocsátott a sokkoló fehérneműs incidensért, de megígérte, hogy bosszút fog állni. Résen kell lennem. Főleg, hogy nem igazán van elragadtatva a számára választott pólótól.

– Ne aggódj! – csapok a mellkasára, ahogy közeledünk a tűzhöz. – A delfinek teljesen férfiasak.

– Csak bökdöss tovább, Hen! Meglátod majd, mi történik.

– Te is bökdösni fogsz? – kérdezem reménykedve. – Vagy kicsi Davis túlságosan fáj?

– Először is, soha többé ne hívd így! Nagy Dave megsértődik. És a legrosszabb... ööö, kellemetlenséget a hátsó készülék okozta.

– Jaj, ne, megégettem a kis barna bogyódat!

– Ó, Istenem, kérlek, felejtsd el, hogy bármit is mondtam! – nyögi.

– Mi az? Nem tetszik ez a kifejezés? Mit szólnál a lufi csomóhoz? Kaki csúszda? Ne aggódj, majd kitalálok egy jót.

– Ha nem akarod, hogy az óceánba dobjalak, akkor most azonnal abbahagyod! – Davis lehúz a tűz körül elhelyezett hosszú fapadok egyikére, és integet néhány vendégnek, akiket felismer. Isten ments, hogy az embereknek tényleg a homokban kelljen ülniük. Mindenki másképp néz ki farmerbe és kapucnis pulóverbe öltözve a tengerparti éjszakához.

– Mit kell abbahagyni? – kérdezi Kasha, amikor Romannal leülnek mellénk.

– Semmit – válaszolja, miközben én azt mondom: – Keresem a megfelelő kifejezést, hogy leírjam a megpörkölt zacsijait.

Kasha felnevet, Roman pedig a pasira vigyorog.

– Jaj, a gondolat, hogy áramütést kapnak a golyók, már önmagában is elég rossz. Nem tehetsz kárt egy férfi segglyukában! Az egyszerűen helytelen. Tessék, csökkentsd az élét! – nevet, és átnyújt Davisnek egy üveg bourbont.

Davis elfogadja, és nagyot húz belőle, mielőtt visszaadja.

– Hogy ment a próbavacsora? – kérdezem Kashát.

– Majd később elmondom – ígéri.

Lydia tart lefelé a parton, egy férfi sétál mellette.

– Az ott Simon Carr? – kérdezem.

– Hát persze. Sokat lógnak együtt. Bár esküszik, hogy nem kefél vele. A fickó sokat hízott a gimi óta. Kíváncsi vagyok a csomagjára.

Davis Romanra néz, és a fejét ingatja, miközben Kasha és én arról beszélgetünk, hogy mi rejtőzhet Simon farmerjában. – Soha többé nem akarom hallani, hogy a férfiak disznók. A nők ugyanolyan rosszak.

– Hát itt vagy! – kiáltja Kasha, amikor közelednek. – Kerestelek a vacsora után.

– A cselédajtón mentünk ki.

– A cselédajtón! – kiáltom, Davisre mutatva. – Ez is jó!

– Ez az! – jelenti ki Davis, majd megragad és átdob a vállán. Kasha és Roman megpróbálják halálra röhögni magukat, miközben Lydia és Simon zavartan néznek.

– Elnézést – mondja Davis, mintha egy nő cipelése teljesen normális viselkedés lenne.

Fölfelé trappol a parton, és én már kezdek egy kicsit émelyegni a vállán való zötykölődéstől. – Tegyél le!

– Befejezed a szájalást?

– Megteszem, amit tudok – kuncogom, és ő talpra állít.

A keze félresöpri a hajamat az arcomból, és felkuncog. – Soha senki nem vádolhat azzal, hogy becstelen vagy.

A holdfény megvilágítja az arcát, visszatükröződik a szemében, és szinte túl gyönyörűvé teszi, hogy ránézzek. Hány éjszakát töltöttem már azzal, hogy mellette ültem a hátsó verandánkon, és néztem, ahogy a holdfény éppen így esik a vonásaira? Csak néhánnyal többet, mint azokon a reggeleken, amelyeket az előkertben töltöttünk, és azt bámultuk, ahogy a fény a fűben kúszva eljut hozzánk. Nem így kellett volna végződnie.

Álmaink voltak.

Terveink voltak.

Örökké együtt akartunk lenni.

Kibaszott hülye gyerekek voltunk.

Huszonhat éves vagyok, és még mindig hülye vagyok, és arról álmodozom, hogy több lesz közöttünk, amikor ez egyszerűen nem lehetséges. – Mi ez a nézés, Hen? – kérdezi halkan.

– Csak fáradt vagyok, azt hiszem – mormogom. Még egy nap. Már csak egy napom van vele.

– Üljünk le! – Leül a homokba, és lehúz maga mellé.

– Miért mentél el úgy, ahogyan elmentél? – A szavak kicsúsznak a számon, mielőtt megállíthatnám őket.

Felsóhajt, én pedig folytatom. – Tudom, hogy hülyeség, de tudnom kell! Azért, mert nem voltam jó az ágyban? Úgy értem, csak egyszer csináltuk. Nem volt fair abból ítélni...

Az ujja az ajkamon landol. – Hagyd abba! Semmi köze nem volt hozzád, Hen!

A düh eluralkodik rajtam. – Most viccelsz velem? Mindennek köze volt hozzám. Amikor azt mondtad, hogy együtt leszünk, miután lediplomáztam, hittem neked. Te egyáltalán... – A hangom megtörik. – Szerettelek.

Meleg ölébe húz, én pedig a mellkasának dőlök, élvezve a karjainak érzését magam körül. Puha ajkai a halántékomra nyomódnak, mielőtt azt mondja: – Én is szerettelek. Te voltál a kiscsibém.

– De úgy mentél el, hogy el sem köszöntél tőlem!

– Anyám túladagolta magát.

A vallomására minden elcsendesedik, még a hullámok is mintha kiesnének a ritmusukból, visszatartva várakozón és rettegve a lélegzetüket. Vagy talán csak én vagyok így.

– Az anyádhoz mentél?

Davis sok időt töltött nálunk, amikor gyerekek voltunk, mert egyedülálló apa nevelte. Az apja rendőr volt, aki sokat dolgozott, és nem sok ideje maradt egy gyerekkel foglalkozni. Az édesanyja elhagyta őket, amikor még Davis nagyon kicsi volt, és akkoriban nem is tudtam, hogy kapcsolatban állt vele, mivel soha nem beszélt róla.

– Nashville-ben élt, és apámat jelölte vészhelyzeti kapcsolattartóként. A kórház üzenetet hagyott a rögzítőnkön, de apa figyelmen kívül hagyta. Amikor megnyomtam, azt mondta, hogy felejtsem el őt. Azt mondta, hogy egy függő, aki soha nem fog megváltozni, és nem éri meg rápazarolni az időnket.

– Sajnálom – suttogom.

– Hazamentem, mielőtt felébredtél, úgy terveztem, hogy ebédig visszatérek, de meghallottam az üzenetet, és összevesztem apával. Kiakadt, hogy felhívtam a kórházat, és még jobban kiakadt, hogy el akartam menni hozzá. – Megfeszülnek rajtam a karjai. – Az orvosok nem hitték, hogy túléli. Nem számított, hogy elhagyott minket. Úgy gondoltam, ez az utolsó esélyem, hogy láthassam, ezért bepattantam a kocsimba, és elmentem.

– Valamivel jobban volt, mire megérkeztem, de még mindig szörnyű volt. Úgy nézett ki, mintha kemoterápián esett volna át, annyira sovány volt, de az arca felragyogott, amikor beléptem a szobába. Megesküdtem neki, hogy maradok, és segítek neki meggyógyulni, ha megpróbálja, és ő beleegyezett. – Megdörzsölte a tenyerével az arcát. – Nem tudtam, mibe keveredtem.

– Nem tudtál volna felhívni?

– Akartam, de tudtam, hogy az az élet, amit elterveztünk, nem valósulhat meg. Hónapok, ha nem évekig tartó gondoskodással álltam szemben, és igazam volt, Hen. Hányás feltakarításának és a zuhany alá vonszolásának évei, hogy kijózanítsam. Ivott és beszedett minden elérhető tablettát. Ez volt az életem, és nem akartam, hogy a tiéd is az legyen, mert tudtam, hogy csatlakoznál hozzám, ha megtudnád. Iskolába jártam, tanultam, és gondoskodtam róla, miközben egyre rosszabbul lett. A rehabilitáció nem segített, még akkor sem, amikor újabb hitelt vettem fel, hogy újra elküldhessem. Pont az után halt meg, hogy elvégeztem a főiskolát.

Kavarog az agyam a sok új információtól.

– Részvétem az anyukád miatt.

– Sajnálom, hogy nem mondtam el, miért mentem el. Annyiszor fel akartalak hívni, de tudtam, mennyire megbántódott és dühös lehetsz, én pedig gyáva voltam. A napom minden másodperce nyomorúságos és stresszes volt, és egyszerűen nem bírtam elviselni. Minden okod megvolt rá, hogy utálj, de nem bírtam elviselni, hogy ezt halljam tőled.

Az ölében megfordulva gyengéd csókot nyomok az ajkára.

– Soha nem gyűlöltelek. Akkor sem tudnálak, ha akarnám.

Csend borul ránk. Meleg mellkasának dőlök, és hallgatom az óceán zenéjét. Megosztunk néhány rövid, lágy csókot, mielőtt azt suttogja: – Csak háromszáz mérföldre élünk egymástól, Hen. A holnapi napnak nem kell búcsút jelentenie.

A mellkasom sajog a vágytól, de már okosabb vagyok. Nem vagyok már naiv gyerek, aki olyan terveket sző, amelyek nem válhatnak valóra. Gyerekek voltunk, akik szerették egymást, de azok az idők már rég elmúltak. Megvan a saját életünk, és még ha egyikünk hajlandó is lenne gyökerestül felemelkedni és elköltözni, előbb-utóbb megneheztelne a másikra. Jobb, ha a múltat a múltban hagyjuk. – Élvezzük ki együtt azt az időt, ami még maradt.

Érzem a mellkasának emelkedéséből és süllyedéséből a csalódottságát, de beleegyezik.

Kézen fogva visszasétálunk a tábortűzhöz, ahol kiderül, hogy nem Roman volt az egyetlen, aki alkoholt hozott.

– Nem! – kiabál Kasha. – Nem veszem le! Tűnj a faszba, vagy felveszem az esküvői szertartásra is!

Óó-óó! Anderson vele szemben áll, és dühösem mered a mellkasára. Davis felkacag, amikor meglátja a lámás pólót. Kasha biztosan magán tartotta a kabátját, amíg Anderson és a haverjai meg nem érkeztek. Úgy tűnik, Andersonon kívül mindenki más is viccesnek találja, bár kétlem, hogy a fele érti a viccet.

Egy-két percenként valaki azt kiáltja, hogy „Yama!”, és mindenki újra felnevet.

Davis átkarolja a derekamat, és a ház felé fordít minket. – Hagyjuk ki a ma esti drámát.

– Jól hangzik.

 

***

 

– Csatlakozz hozzám a zuhanyzóban – ajánlja fel Davis.

– Nem, menj csak! A szobádban várlak.

– Jobb, ha meztelen leszel!

Eltűnik a fürdőszobában, én pedig gyorsan előkapom a Scarlet Toysban vásárolt másik szerzeményemet, egy 25 centis dildót és egy felcsatolhatóhoz tervezett bugyit. Alig tudom visszafojtani a kuncogásomat, miközben levetkőzöm, és felveszem a rózsaszín bugyit, a hatalmas farok fejét pedig átfűzöm az elülső nyíláson. Nem tudom megállni, hogy ne álljak a tükör elé, hogy megnézzem, hogy néz ki, különösen, amikor kicsit fel-le ugrálok.

Biztos jó móka lehet, ha mindig van egy ilyenem. Magamban kuncogva forgatom a csípőmet, hogy a dildó megpördüljön. Annyira jól szórakozom, hogy észre sem veszem, hogy a zuhany leállt, amíg meg nem hallom, hogy Davis felkiált: – Mi a fenét csinálsz?

– Hm... helikopter?

Valójában még sosem láttam senkit, aki eltakarná az arcát a kezével, de ő megteszi, és a vállai rázkódnak a nevetéstől. – Mi olyan vicces? Hatalmas farkam van!

Odarohanok hozzá, és megrázom. – Félj a seggromboló fegyveremtől!

Megragadja a vállamat, és megrázza a fejét, még mindig próbál nem nevetni. – Megőrültél, ha azt hiszed, hogy ezzel a seggem közelébe engedlek!

Hangok és nevetés kezd beszűrődni a folyosóról. Biztosan véget ért a tábortűz. Hallom, ahogy Gretchen és Monica a holnapi ceremónia díszítéséről beszélgetnek.

– Győződj meg róla, hogy az ajtó zárva van – mondja Davis, és a csípője köré húzza a törölközőjét.

A fickó úgy mozoghat, mint egy átkozott nindzsa, mert egy lépést sem hallok a hátam mögött, amikor odajön, és kirántja az ajtót, engem pedig kilök a folyosóra. – A visszavágás szar dolog, Hen – kiáltja.

Monica és Gretchen megdermed, az álluk a földön landol, mintha még sosem láttak volna egy nőt, aki csak pólót és egy bugyit visel egy hatalmas dildóval. Nem csak ők vannak így. Nem kevesebb, mint tíz ember bámul rám, köztük Kasha, Roman és Anderson.

– Uh... Henley? Kipróbálsz egy kis szerepjátékot, ugye? – kérdezi Kasha nevetve.

Ebből a helyzetből nincs elegáns kiút, úgyhogy magammal rántom azt a seggfej Davist.

– Hát, tudod, Davis könyörgött, hogy próbáljuk ki a pegginget[1], úgyhogy gondoltam, megpróbáljuk.

Pár másodperccel azelőtt hallom, hogy káromkodik, mielőtt teljesen felöltözve csatlakozik hozzám a folyosón. – Nem engedem be azt a seggembe!

– Nos, nincs okod szégyenkezni! Itt nincs ítélkezés... nos, sok ítélkezés van, de nem tőlem vagy Kashától. Igaz, kislány?

Túlságosan nevet ahhoz, hogy válaszoljon, ezért Romanra nézek. Felemeli a tenyerét. – Hé, bármit, ami feldob, haver.

Davis füstölög, és próbálja megragadni a kezemet, de elrándulok tőle.

– Kasha, nézd, én is tudok helikopterezni! – Kasha az oldalát fogja, a szeméből nevetéskönnyek szivárognak, miközben pörgök, zümmögő hangot adva ki közben.

– Fantasztikus! Imádom a farkad – mondja, miközben felém lép.

Kidomborítom a csípőmet. – Érintsd meg! Tudom, hogy szeretnéd.

– Elég legyen! – kiáltja Monica, végre leküzdve a döbbenetét és megtalálva a hangját. Valószínűleg Kasha volt az, ahogy a robotkezével megsimogatta a masszív, műanyag péniszt, ami a határon túlra taszította. Vagy talán az, ahogyan felnyögtem, amikor ezt tette. Akárhogy is, a kis tömeg kezd szétoszlani, és Davis visszahúz a szobájába.

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – dühöng, és bezárja maga mögött az ajtót.

– Én? Bedobtál egy csapat fennhéjázó ribanc közé, és rajtam egy élénkvörös dildó volt.

– Mindenki azt hiszi, hogy azt a seggembe akarom!

Dühösen bámulunk egymásra, amíg egy apró mosoly nem jelenik meg az ajkán. Csak ennyi kell ahhoz, hogy mindketten elveszítsük a fejünket, és nevessünk azon, hogy milyen röhejesen hangzunk. A karja a derekam köré siklik, ahogy felnézek rá. – Hiányozni fogsz.

– Te is hiányozni fogsz. – Lehunyja a szemét, amikor megcsókolom a borostás állát. – Nem engedlek el újra, Henley! Nem tudom, mit hoz a jövőm, de te benne vagy!

– Nincsenek ígéretek – figyelmeztetem. – Csak vigyél az ágyba, és dugj addig, amíg már járni sem tudok.

Letérdelve leveszi a bugyimat, és fondorlatos vigyorral néz fel rám, kezében a dildóval.

– Nem, szó sem lehet róla! Verd ki a fejedből azt a gondolatot, ami az előbb eszedbe jutott!

– Megfájdítottad a seggem, ez így fair!

– A seggemen van egy „csak kijárat” tábla. Soha nem fog megtörténni!

Davis leveti a ruháit és az enyémet is, és az ágyra dob. Meleg teste rám borul, és a szavai a szívemet tépik.

– Gondoskodom róla, hogy ne felejts el, amikor hazamész!

Az ajkamba harapok, hogy az igazság ne szökjön ki az ajkaim közül. Soha nem tudnám elfelejteni őt. Olyan érzés, mintha otthon lennék.

Kora hajnalig szeretkezünk, és én minden másodpercet kiélvezek, amit vele töltök. A szokásos egymás iránti kétségbeesésünk jelen van, amit csak fokoz a tudat, hogy ez az utolsó közös éjszakánk. Úgy vizsgálja a testemet, mintha minden egyes centiméternyi bőrfelületemre emlékezni akarna, én pedig mély hangját és halk nyögéseit zárom az emlékezetembe, hogy elővehessem az előttem álló magányos éjszakákon.

A mellkasa emelkedik és süllyed az arcom alatt, amikor végre elalszik. Kimerült vagyok, de utálom lehunyni a szemem, amikor tudom, hogy egy fájdalmas búcsúra nyitom ki. Hülye voltam, amikor azt hittem, hogy lefekhetek vele, és nem fogok kötődni hozzá, amikor sosem voltam szabad a kötődéstől. Nyolc év kapcsolattartás hiánya nem változtatta meg az érzéseimet iránta. Kicsit több mint tizenkét óra múlva egy autóban ülök, visszatérve az életembe, ami eddig nélküle is jónak tűnt. Felkészítem magam arra, hogy újra meg fogok sérülni, de minden bennem azt súgja, hogy megérte.

Megérte.

Hangok ébresztenek fel a folyosón néhány órával később, és kilopódzom az ágyból. A lehető legcsendesebben felöltözöm, és összeszedem a cuccaimat. Később még találkozunk a nap folyamán, az esküvőn és a fogadáson, de most egy kis térre van szükségem. Egy kicsit hátrébb kell húzódnom, el kell távolodnom, bár tudom, hogy ez már túl kevés, túl késő.

Kasha ugyanolyan álmosnak tűnik, mint én, amikor belépek a szobánkba, de Lydia ébren van és éber, már felöltözött egy csinos sárga ruhába.

– Csinos vagy. Hová mész? Az esküvő csak délután lesz – mondom Lydiának.

– Ó, úgy volt, hogy találkozom Simonnal, hogy reggelizzünk.

– Ez a szex kódja? – kérdezi Kasha.

– Hogy lehetne ez a szex kódja? – válaszol Lydia a szemét forgatva.

– Bármi lehet a szex kódja. Komolyan, mondj bármilyen szót!

– Óceán.

– Belevetheti magát az óceánomba – feleli azonnal Kasha.

Lydia felnyög. – Ez egy kicsit kevésnek bizonyult.

– Ezt mondta a lány is.

– Leléptem innen – nevet Lydia, és gyorsan távozik, mielőtt Kasha igazán felhúzza magát. Egész nap tudja csinálni ezt a „ezt mondta a fickó vagy a csaj” szöveget.

– Szóval, ki jár ma viccesen? Te vagy Davis? – kérdezi Kasha, felém fordítva a figyelmét.

– Elszántan ragaszkodott az erényéhez – válaszolom, mosolyt erőltetve magamra.

Kasha átlát rajta. – Hiányozni fog neked, mi?

Visszahanyatlok az ágyra, és megfordulok, hogy ránézzek. – Nem akarok róla beszélni! Beszéljünk bármi másról!

– Roman és én rajtakaptuk apámat, amint egy felfújható babával kefélt.

Látod, miért szeretem őt?

 

---

[1] Szexuális gyakorlat, amikor egy nő análisan behatol egy férfiba, jellemzően egy dildóval.

Tizennegyedik fejezet

 

Kasha

 

Korábban...

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy félkarú hercegnő, aki egy roncstelepen élt egy őrült feltalálóval. A hercege, Roman Hunt azért jött, hogy megmentse őt a felfújt babákkal és molesztáló protézisekkel teli életéből, de sajnos az élet túlságosan elcseszett volt ahhoz, hogy ők ketten együtt lehessenek... Hacsak nem találtak mágikusan valamiféle módot arra, hogy működjön a távkapcsolat, bár ez senki másnak sem jött össze.

A meséim hivatalosan is szarok, de még nem adom fel a reményt.

– Ne duzzogj! – mondom a tükörnek, miközben lerángatom a fogasról a kék ruhát, amihez Drága Anya ragaszkodott, hogy ma felvegyek.

Az ég óvjon attól, hogy olyasmit vegyek fel, amit én választottam, és megszégyenítsem azt a piedesztált, amin hiszi, hogy áll.

Dühösen küzdöm bele magam a makacs ruhába, amely nem hajlandó lecsúszni a testemen. A vállaim úgy hajladoznak és tekerednek, mintha egy gumiember próbálná átpréselni magát egy apró karikán.

Ez a cucc legalább egy számmal kisebb. A bal karom – igen, az, amelyik már félig eltűnt – beszorul, és nem lehet megmozdítani. A jobb karom a karnyíláson keresztül leng, mint egy rohadt zászló, függőleges helyzetben rekedt, teljesen rugalmatlanul. Csak a bal szemem tud átkukucskálni a ruha fölött, hogy lássam, milyen nevetségesen nézek ki a tükörben.

Pánikszerűen odarohanok a falhoz, és elkezdem nyomni, mintha ujjakat növesztene, és segítene magamra rántani ezt az óvszert. Igen, óvszernek neveztem a ruhát. Egy óvszer, ami egy kibaszottul kicsi méret. És én az a pénisz vagyok, aki elveszíti a keringését a rohadt rongy miatt.

Kétségbeesetten próbálok Hihetetlen Hulkká válni, és áttörni a ruhát, de a fojtogató szorítás nem engedi, hogy hatalmas izmokat növesszek és zölddé váljak. Még a szánalmas kis Hulk-üvöltésem is inkább asztmás zihálásnak hangzik.

– Kasha? – Lydia hangja most olyan, mint egy gyönyörű angyali áldás.

Oké, lehet, hogy ez drámai, de...

– Segítség! – erőlködöm, ami úgy hangozik, mint egy kilencvenéves nő, aki hetven éve dohányzik.

Mellém siet, és megpróbálja lehúzni rólam, de ez még lehetetlenebbnek tűnik. Felkiáltok, amikor úgy érzem, mintha kificamodna a vállam.

– Tudod, a te méretedben is készítenek ruhákat – morogja.

Úgy dönt, hogy túl nehéz levenni, ezért elkezdi lefelé rángatni.

– Monica – zihálom.

– Ez egy rohadt négyes méret. Te hatos vagy!

– Én... tudom – sziszegem nehézkes lélegzetvételek között.

– Vajra van szükségünk – dönt, egyszer bólintva a fejével.

Rámeredek.

– Van síkosítód?

Még élesebb pillantást villantok rá.

– Van jobb ötleted? – csattan fel.

Ezzel gyilkos pillantást vált ki.

– Vágd le! – sikerül kimondanom az erőlködésen keresztül.

– Ez egy ötezer dolláros ruha! Nem fogom levágni!

Újra küzdeni kezd vele, lassan a csípőmre rángatja. Végül lekerül, és bár fogalmam sincs, hogyan fogok ülni, a kurva ruha mégis rajtam van.

– Tudsz lélegezni? – kérdezi Lydia egy csipetnyi gúnyos mosollyal.

Beintek neki, majd a tükörhöz lépek. Meglepő módon nem úgy nézek ki, mint egy doboz keksz, ami mindjárt szét akar robbanni. Valójában a ruha nagyon karcsúsító hatású. Ugyanakkor nincs hely, hogy bármi is kidudorodjon. Nem mintha általában kidudorodnék, ha olyan ruhát viselek, ami ténylegesen illik rám, de érted, mire gondolok. Egy mérettel kisebb ruhába préselődni, az általában komoly dudorokat, púpokat és hepehupákat jelent.

A ruha zöldje passzol a szemem zöldjéhez, ami kiemeli a szemeimet. Általában tompák, és nem keltenek figyelmet. Anya ebben a tekintetben jó. Kár, hogy azt akarja, hogy kisebb legyek.

Megvonva a vállam, kipróbálom benne a járáskészségemet. A járást nem akadályozza, szóval jónak kell lennem. Azon majd később aggódom, hogyan fogok enni – mivel a gyomromnak nulla hely maradt a táguláshoz.

Épp akkor kopogtatnak az ajtón, amikor befejezem a hajam megigazítását, és amikor Lydia kinyitja az ajtót, felfed egy nagyon szexi férfit, egyetlen rózsával a kezében.

Szent dögös fickó egy dizájner öltönyben. Sosem tudtam, hogy az öltönyök ilyen jól is ki tudnak nézni.

Roman szája mosolyra görbül, miközben a szemei mélyén szikrázó kéj villan, ahogy végigfut rajtam a tekintete. Teljesen megéri nem lélegezni, hogy lássam ezt a tekintetet a szemében.

Legalább szexin fogok meghalni.

Életcélok. Imádni kell őket.

– Úgy nézel ki... – A szavai elakadnak, mintha tanácstalan lenne, ezért úgy döntök, hogy felkínálok néhány javaslatot.

– Csodálatosan? Hihetetlenül? Angyali? Szexi? Kacsú? Pajkos? Dögös?

– Határozottan szexi – mondja, megköszörülve a torkát, miközben toporog.

Elmosolyodom, amikor elindul felém. Valószínűleg nem lesz szexi, amikor megpróbálok majd leülni, de kihasználom a pillanatot. A rózsát nem tartó kezével megragadja az állam, hátra billenti a fejemet, és az ajkai a leggyengédebb csókok egyikével érkeznek.

Visszahúzódik, én pedig kissé megingok. Fogjuk a cipősarkakra.

Újra elmosolyodik, mielőtt átnyújtja a rózsát. Mit csináljak vele? Vigyem magammal? Hagyjam itt? Mi az udvariatlan vagy elfogadható? Soha egyetlen pasi sem hozott még rózsát vagy bármilyen virágot egy randi előtt.

Úgy döntve, hogy nem cipelhetek magammal egy rózsát, megpuszilom az arcát, és az asztalra teszem a rózsát. – Ha ilyen kedves vagy, aggódnom kellene?

Sértettséget színlelve, a mellkasához kap. – Egy pasi nem használhat romantikus gesztust anélkül, hogy ne gyanúsítanának valami aljas dologgal?

Felvonom a szemöldököm, neki pedig visszatér a vigyora.

– Gyerünk, szépségem! Csatlakozzunk a bulihoz, mielőtt a háziak nyugtalanná válnak. Monica biztosan retteg attól, hogy mit fogsz csinálni ma este.

– A lehető legjobban fogok viselkedni – mondom, és a mutatóujjammal egy „X”-et rajzolok a szívem fölé.

Gyorsan magamra húzom Jillt, és becsatolom. Ez elveszi a pántnélküli ruha szépségének egy részét, ugyanakkor ad neki egy kis steampunkos jelleget, ami valahogy működik.

Romanba karolok, úgy érzem magam, mint egy pirulós szende lány az első randin, ő pedig lekísér a vacsorához. Amint elérjük a ma estére ebédlővé átalakított hatalmas báltermet, Roman elenged, és kihúz egy széket, ahol a névkártyám van.

De az ő névkártyája nincs enyém egyik oldalán sem. Van itt néhány ember, köztük Gretchen is, de senki sem figyel ránk, mert folytatják a beszélgetést arról, amiről éppen beszélnek.

– Nem hagyhatsz itt egyedül – mondom neki morcosan, amikor kezd elindulni.

Ahelyett, hogy lerázna, felvesz egy kártyát, majd visszatér, és kicseréli a jobbomon lévővel. Miután leteszi a másik kártyát az asztal vége felé, visszajön, én pedig szomorúan bámulok a helyemre.

– Mi a baj? – kérdezi.

Úgy döntve, hogy nem mondom el neki, hogy úgy be vagyok csomagolva ebbe a ruhába, mint egy vákuumozott sonka, kifújom az összes levegőt a tüdőmből, és elkezdem a helyemre leereszkedés ijesztő folyamatát. Pontosan a megfelelő szögbe kell dőlnöm, de sikerül leülnöm. És hé! Még mindig kapok levegőt... egy kicsit.

– Visszajött a húgod? – kérdezem, próbálva kitalálni valamit, amivel megakadályozhatom, hogy kérdéseket tegyen fel arról, hogy miért zihálok egy kicsit, vagy miért nem.

Megnyugszik, és túlságosan is könnyedén teszi a karját a székem háttámlájára.

– Ne hiszem, hogy visszajön. Ő is munkamániás, mint én, és semmi oka nem volt rá, hogy továbbra is szabadságot vegyen ki egy olyan esküvő miatt, ami annyira nem is érdekli.

– Akkor miért jött el egyáltalán? – töprengek, miközben kortyolok az előttem lévő vízből.

– Mert megkértem rá.

Egy grimaszt vágok. – Aztán meztelenül bebotorkáltam a szobádba, és azóta lefoglalom az időd nagy részét.

Rám villant egy mosolyt. – Nem volt feldúlt. Sőt, megkönnyebbült. Nem akart itt lenni, hiszen ő sem kedveli Andersont.

– Akkor máris kedvelem a húgodat.

Felnevet az orra alatt, miközben a fejét csóválja.

Az emberek kezdenek beszivárogni, lassan megtöltve az asztalt, amíg teljesen meg nem telik. Anyám elkomorul, amikor meglátja mellettem Romant, és most egy Mr. Kopasz Fickó ül ott, ahol Romannak kellett volna. Egy komolyan gyönyörű nő mellett ül, így azon tűnődöm, anyám vajon szabotázst tervezett-e a bimbózó románcom ellen azzal, hogy Ámort játszik.

Ms. Dögöske dühösen bámul Mr. Kopaszra, az pedig viszonozza. Oké... Ez furcsa.

Figyelmen kívül hagyva őket, boldogan felveszek egy pohár pezsgőt, miközben a pincér elkezdi behozni a különböző dolgokat, beleértve a salátákat is. Roman ujjai lustán köröket kezdenek rajzolni a vállam csupasz bőrére, én pedig nekidőlök, éppen megfelelő ferdeségben tartva magam, mivel lehetetlen kilencven fokos szögben.

– Jól vagy? – kérdezi Roman a fülemhez hajolva.

Nem vagyok jól. A légzés egyre nehezebben megy.

– Remekül vagyok! – hazudom, a történelem leghamisabb mosolyát erőltetve magamra.

Nem tűnik meggyőzöttnek, de anyám feláll, és megpróbálja mindenki figyelmét magára vonni, elterelve a figyelmet rólam.

– Köszönöm mindenkinek, hogy ma este velünk tartanak! – Megfogja a férje kezét, aki mosolyogva kacsint rá. Ez az első alkalom, hogy nyilvános gyengédséget látok tőle. – Nem is tudjuk kifejezni, mennyit jelent nekünk, hogy ennyi csodálatos barátunk és családtagunk van.

Innentől kezdve csak bla-bla-bla-bla, mert kezdek kicsit émelyegni. Nem azért, mert szirupos szavak ömlenek belőle, hanem azért, mert a légzés most már pokolian nehezemre esik.

Kicsit jobban megdőlök, épp csak annyi helyet adva magamnak, hogy egy hajszállal könnyebben lélegezzek, de a fenekem már alig ér a székhez. Roman felvonja a szemöldökét, de Monica még mindig arról beszél, hogy milyen csodálatos az élet a családunk számára, és bla-bla-bla-bla.

– Te frigid ribanc, ez a te hibád, nem az enyém! – kiabálja egy férfihang, amitől megrándulok.

Néma csend borul a helyiségre, és minden tekintet az asztalról Ms. Dögöskére és Mr. Kopaszra vándorol.

Ms. Dögöske az ujjával mutogat a pasira. – Nem! A te hibád volt! Egész idő alatt távol voltál! Mit kellett volna tennem!?

– Nem kellett volna a medencés fiúval dugnod!

Hűha... Túl közhelyes?

– Baleset volt! – csattan fel a nő, most már dühösen.

Ó, ez kezd jó lenni.

– A vaginád véletlenül ráesett a fickó farkára, és hét héten keresztül folyamatosan ráestél? – csattan fel a pasas.

Kitör belőlem a nevetés, de aztán azonnal el is fojtom, amikor rájövök, hogy csak én nevetek. Nem az én hibám, hogy ez a fickó ugyanazt mondta, amit én is mondtam már, amikor az emberek „véletlenül” megcsaltak. Ez fergeteges!

Az átkozott embereknek humorérzéket kellene fejleszteniük, hiszen senki sem akar nevetni.

– Nem kellett volna felvenned! Magányos voltam, és őt nem érdekelte jobban a munka, mint a testem. Voltak igényeim!

– Gondolom, a levelek kikotrása a medencéből nem volt olyan fárasztó, mint egész nap bűnözőket védeni!

Innen a nő átvált spanglishre, amit nem tudok követni, a férfi pedig még néhányszor visszaszól. Monica megcsípi az orrnyergét, mielőtt csúnya pillantást vetne felém.

– Hoppá – mondja mellettem Roman, én pedig visszafojtom a nevetést.

Minél tovább ülök, annál nagyobb fájdalmat érzek. Most már kezdek izzadni, és elveszítem az érdeklődésemet a heves vita iránt, amit annyira szórakoztatónak találtam. Ekkor hirtelen hangos sikoly hallatszik, és ismét elterelődik a figyelmem az elszenvedett fuldoklásról.

– Van benne eper! – kiabál Jane, kétségbeesetten kaparva a hasát és a nyakát.

A szemem tágra nyílik, amikor meglátom az arcán, a nyakán és a karján képződő csíkokat. Az arca foltos és vörös, a szemei pedig elkerekednek a rémülettől.

– Ó, a francba! – mondja Roman az orra alatt, mielőtt beleszagolna a salátájába. – Az öntet az oka! – mondja hangosan, miközben a vitatkozó pár fölött kell beszélnie, akik még mindig nem jutnak dűlőre, hogy kinek a hibája, hogy a nő a medencés fiúval dugott.

– Justinnak hívták! Ne hívd már medencés fiúnak! – kiabálja hangosan Ms. Dögöske.

– Segítség! – sikítja Janet, miközben Anderson pánikba esetten turkál a nő táskájában.

– Mintha érdekelne, hogy mi volt a kisegítő neve? A szűrőket és a medencét kellett volna kitakarítania! Nem pedig a csatornádat öblíteni!

– Allergiás az eperre? – sziszegem, és Romanra nézek. – Van neki EpiPenje?

Nem mintha tudnám, milyen íze van a salátának, mert ebben a ruhában nincs hely ételnek! Az eper egyébként most nagyon jól hangzik.

– A kisegítő!? A kisegítő is ember!

– A kibaszott medencét takarította! Akkor ő a medencés fiú!

– Nem halálosan allergiás – mondja Roman, és egy grimaszt vág, amikor Jane olyan hangosan sikít, hogy az még a holtakat is felébresztené.

Kénytelen vagyok felállni, amikor már nem kapok levegőt, de a ruha még egy utolsó csapást mér rám. A végén arccal előre a padlóba csapódom, ahelyett, hogy felállnék, amikor nem hajlandó egy centiméternyi helyet sem adni nekem. Aú!

– A francba! – mondja Roman, felugrik, és mellém száguld.

– Akkora felszerelése volt, mint egy lónak! Nem úgy, mint az a pici kukac, amivel annyit dicsekedtél!

– Nem kapok... levegőt – hebegem Roman felé, miközben megfordít.

Azt hiszem, a ruha összement, vagy a testem nőtt, mióta lejöttünk a lépcsőn. Vagy talán csak elfogyott az erőm, hogy tovább is beszívjam a hasam.

Roman pánikba esik, megpróbál visszafordítani, talán azért, hogy elérje a cipzárat. Megáll, mielőtt sikerülne neki, amikor felkiáltok, mert a ruha most az oldalamba váj, mintha rossz irányba tolódott volna.

– A farkam nem apró! Egy kicsit sem! Ő egy hazug kurva!

– Megtaláltam a kiütésre való krémet! – kiabál Anderson.

– A Benadryl kell! – üvölt vissza Jane.

– Kifejezetten megmondtam nekik, hogy nincs eper! – ugat anyám.

– Olyan pici a farkad, hogy minden orgazmusomat színlelnem kellett!

Csak arra tudok gondolni, hogy letépjem a ruhámat, miközben körülöttem tombol az őrület. Miközben Roman próbál felemelni, Jill hirtelen minden álmomat valóra váltja. Nekem esik, mint egy begerjedt ősember, és nyilvánvaló szándékkal megragadja a ruhám elejét. Az anyag elszakad, én pedig felzihálok, amikor a hős robotkarom végigtépi elöl, és egy nyitott köntössé változtatja a ruhát.

A helyiségbe visszatér a csend, én pedig eltakarom a szemem a kezemmel, mintha eltűnnék, ha nem látom őket. Roman köhög, és néhány perverz suttogás hangzik a kasszasikeres pillanatképhez túl közel lévő férfiak felől. Hangosan felnyögök, ami most az egyetlen hangos hang a szobában.

Még a pokolbeli sültbolond páros is abbahagyta a farkméretekről való dumát.

Olyan melltartót viselek, aminek a mellbimbórészén apró harapásnyomok vannak, valamint vércseppek – nem, nem igazi harapások vagy vér, emberek! Minden más átlátszó a zombik ihlette melltartón. Aztán a bugyim, ó, a bugyim. Fehér, és merész, piros betűkkel az van ráírva az elejére, hogy „Durván szeretem”.

A hátulján az áll, hogy „Légy gyengéd”, de ezt még senki sem látta.

A jó oldala? Újra tudok lélegezni.

– Tényleg, Kasha?! – csattan fel anyám.

– Ez egy négyes méret volt! Én hatost hordok!

– Azt hittem, hogy négyes a méreted! Hogy hízhattál ennyit karácsony óta?

– Akkor is hatos voltam!

Leengedem a kezemet, és látom, hogy Roman minden erejével küzd, hogy ne nevessen, miközben kibújik a zakójából. Hálásan elkapom, és eltakarom a testem elülső részét, miközben segít felállni. Mintha a testem elfedése a kíváncsi szemek elől hirtelen megtörte volna a varázslatot, az őrület folytatódik.

– Itt nincs Benadryl! – vakkantja Anderson.

– Pedig kell lennie! Mindig van a táskámban!

– Talán ha nem engednéd magadba bárki farkát, akkor semmi ekkora nem tűnne annyira kicsinek!

Mr. Kopasz teljesen lerántja a nadrágját, és hirtelen megjelenik egy pénisz a szobában. Egy pénisz, ami nem feltétlenül hatalmas, de biztosan nem is kicsi. És nincs is körülmetélve.

Oldalra billentve a fejem bámulom, miközben eltakarom a melleimet. Még sosem láttam olyat, aminek ilyen nagy lenne a fitymája.

– Szemeket fel! – mondja Roman, és vigyorog, amikor ránézek.

– Látod? Ez icipici!

– Nem pici – mondja egy másik nő zihálva.

– Tedd el a kibaszott péniszedet! – kiabálja egy másik férfi Mr. Kopasznak, majd a ziháló nőhöz fordul, aki a kezével legyezi magát. – Ne bámuld a péniszét!

A dolgok innentől kezdve csak elfajulnak, és Roman nevetésben tör ki, ahogy az őrület egyre jobban tombol. Felsóhajtok, boldogan, hogy ezúttal nem én kezdtem az egészet. Nos, mondhatni mégis, mivel Roman kicserélte a kártyákat, hogy mellettem legyen. Honnan tudhattuk volna, hogy egy egyszerű helycsere oda vezet, hogy egy péniszt tolnak az emberek arcába, hogy bebizonyítsák, a méret nem kicsike?

Monica lehuppan a székre, Heath pedig támogatón megszorítja a vállát. Ő inkább szórakozottnak, mint feldúltnak tűnik, de anya úgy néz ki, mintha az apokalipszis érkezett volna szemérmetlen viselkedés és eperallergia formájában.

Újabb viták törnek ki, Roman pedig elkezd az ajtó felé terelgetni. Hivatalosan is részese voltam az esküvő eddigi legrosszabb pillanatainak. Életcélok.

Néhány kíváncsi tekintet ránk villan azoktól az emberektől, akik körénk gyűltek, hogy meghallgassák a „próbavacsorán” zajló őrületet. Nem jutottunk el a próba részig. Talán a próbával kellett volna kezdeniük az egészet, aztán áttérni a vacsorára, mint egy normális esküvői partin.

– Messze a legérdekesebb vacsora, amin valaha is részt vettem, és még az előételig sem jutottunk el – mondja Roman, az orra alatt nevetve, miközben én ügyetlenül igazgatom a zakóját, hogy eltakarja a melltartóm jobb oldalát.

– Micsoda? Nem áll az összes vacsorád abból, hogy két ember farkokméretről és egy medencés fiúról vitatkozik? Vagy egy kis eperallergiás káosz? Vagy esetleg a barátnőd robotkarja széttépi a ruháját, hogy mindenki láthassa a kínos alsóneműjét megint? Még sosem történt ilyen?

Túl későn veszem észre, hogy mit mondtam, és Roman mosolya kiszélesedik, miközben a szemöldöke felemelkedik. – Barátnő?

Ééééés, most úgy hangzok, mintha az a hátborzongató csaj lennék, aki a seggére tervezi tetováltatni a nevét. Király!

– Nem... vagyis... nem akartam... én csak...

Megcsókol, hogy elvágja a fecsegésem, én pedig elfelejtem, hogy a kabátomba kapaszkodom, amikor a lépcsőházban a falnak lök. Valójában mindent elfelejtek. Ez hajlamos problémát jelenteni, mert az ajkai olyan feromonokkal vannak átitatva, amitől hülye leszek, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, még mindig nem ijesztettem el. A furcsaságmérője epikusan lenyűgöző.

Amikor végre megszakítja a csókot, alig bírom kinyitni a szemem. Most pedig a lehetetlen tündérmese lehetővé válik. Ugye?

– Rendelek pizzát, és mehetünk a tábortűzhöz – mondja vaktában.

– A pizza... jól hangzik? – Nem tudom, miért hangzik ez kérdésnek, de azt tudom, miért hangzik zavartan.

Elmosolyodik, és megfogja a kezem. Csak akkor jut eszembe, hogy mi van rajtam, amikor egy srác majdnem leesik a lépcsőn, miközben engem bámul, és összerántom magamon Roman zakóját.

A srác gyorsan elfordul, amikor Roman dühös pillantást villant rá. Awww. Egy srác dühös pillantást vetett egy másik srácra miattam.

– Én csak... ööö... átöltözöm a pizza előtt – mondom neki, még mindig ledöbbenve azon, hogy ez mennyire teljesen váratlanul ért.

– Megvárlak a szobámban – mondja, és újra végigsimít az ajkaival az enyémen, mielőtt elsétál.

Felsóhajtok.

Farmer és a lámás póló mellett döntök, mert... Yama.

Kuncogva ellenőrzöm a hajamat, és véletlenül kipillantok az ablakon. A tekintetem megakad a magányos alakon, aki egy üveg pezsgővel a kezében hátrafelé sétál.

Nem kéne törődnöm vele. Tényleg nem kellene.

Átkozódva magam, amiért mégis érdekel, kikocogok az ajtón, el Lydia mellett.

– Mi történt a próbavacsorán? – kiáltja.

– Egy csupasz pénisz, még több alsónemű villantás és egy eperkiütés! – mondom a vállam fölött, miközben lesietek a lépcsőn.

– Szóval a szokásos – hallom, ahogy nevetve mondja.

Ahogy elhaladok a bálterem mellett – amely még mindig teljes káoszban van –, megrázom a fejem. Csak kiabálni fog velem, és rám fogja kenni az egészet, úgyhogy nem tudom, miért megyek utána.

Eltart egy percig, mire megtalálom, de végül kiszúrom egy pavilonban, ami közel van az erdő széléhez. Meg sem lepődik, amikor meglát, miközben a pezsgőjét kortyolgatja a poharából, és egy szót sem szól.

– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e – mondom neki, megállva épp a pavilon előtt – ütőtávolságon kívül, és elég messze ahhoz, hogy legyen időm kitérni az üveg vagy a pohár elől, ha eldobná.

– Csak fáradt vagyok – mondja sóhajtva.

Olyan... legyőzöttnek tűnik. De anya sosem hangzik legyőzöttnek. Diktatórikus? Teljesen. Ellenszenves? Állandóan. De legyőzött? Monica nem. Soha.

Óvatosan feljebb lépek a pár lépcsőfokon, és leülök mellé a fonott kanapéra. Átnyújtja nekem a pezsgősüveget, én pedig felvonom a szemöldököm.

– Nincs még egy poharam.

Megvonom a vállamat, elveszem a pezsgőt, és nagyon elegánsan, egyenesen az üvegből kortyolok.

Nagyot sóhajt, miközben továbbra is nagyokat kortyol a poharából, mielőtt végül visszahúzza az üveget, hogy újratöltsön.

– Csak a rend kedvéért: fogalmam sem volt róla, hogy ez a páros péniszlázadást fog művelni – határozom el, hogy rámutatok.

Arra számítok, hogy megdorgál, vagy felháborodott választ fúj, de ehelyett Monica – a kőmaszkok és az kifejezéstelen arcok humortalan királynője – hirtelen nevetésben tör ki. Sőt, olyan erősen nevet, hogy elakad a lélegzete, és könnyeket kell törölgetnie a szeméből.

Hosszan és nagyot sóhajt, amikor lanyhul a kuncogása. Úgy bámulok rá, mintha valaki megszállta volna a testét.

– Őszintén szólva, számítottam erre. Még soha nem mulasztottad el feldobni egy bulit.

Részeg. Teljesen részeg. Vagy talán ebben a pezsgőben is van ecstasy. Kizárt, hogy másképp ezt mondaná.

– Nem tudtam, hogy veszekedni fognak, és gyakorlatilag Roman tette. – Miért hangzik ez úgy, mintha pletykálnék?

– Utálsz engem, ugye? – kérdezi hirtelen. Mintha nem lenne semmi bevezetés. Az egyik pillanatban még a péniszről vitatkozó párosról és a kártyacseréről beszélgetünk, a következőben pedig már lecsap rám ezzel a kérdéssel.

– Nem utállak – mondom neki kényelmetlenül, valószínűleg hazudva. Végül is gyűlöltem őt egy kicsit az évek során.

– De azt gyűlölöd, hogy elhagytam az apádat, és engem hibáztatsz azért, amiért ma olyan szerencsétlen.

– Megcsaltad, összetörted a szívét, aztán feleségül mentél Heathhez, amint tudtál – mutatok rá szárazon.

– Bárcsak ne csaltam volna meg. Bárcsak úgy hagytam volna el, hogy nem tettem volna tönkre az otthonunkat olyan szörnyen, ahogy tettem. Ez a veled való kapcsolatomba került. Úgy éreztem, mintha kényszerítettelek volna, hogy találkozzunk. De nem bántam meg, hogy elhagytam őt.

– Mert nem volt gazdag – teszem hozzá, emlékeztetve őt arra, hogy hol vannak a prioritásai.

– Nem ezért – mondja, élesen rám nézve. – Az apád sosem szeretett engem, amíg el nem mentem. Csak azért hiszi azt, hogy most szeret, mert elvesztett. A veszteség egy művész számára sokkal mélyebb és szebb dolog, mint amire a szerelem valaha is törekedhetne.

Határozottan megrázom a fejem. – Ez nem igaz! Apa szeretett téged. Emlékszem rá.

– Tényleg? – kérdezi, előrehajolva, miközben újabb kortyot iszik a pezsgőjéből. – Mire emlékszel? Gondolkodj el rajta alaposan, Kasha! Emlékszel, hogy apád leült a vacsorához, amit készítettem? Nem. Egy új projekttel vagy egy új műalkotással volt elfoglalva a pincében. Emlékszel arra, hogy fogta a kezemet, vagy adott egy jóéjt puszit? Nem. Mert minden este egyedül feküdtem le, és az egyetlen alkalmak, amikor megérintett... Azok mind inkább csak feltételes reakciók voltak, mint szeretetteljes reakciók. Emlékszel arra, hogy megcsókolt? Soha? Mert emlékszem, hogy próbáltam újraéleszteni a románcot, és ő mindig azt mondta, hogy van egy új projektje vagy egy darabja, amivel elfoglalt. Ez volt a házasságunk, és ez megölt engem.

A gondolataim visszamennek az időben, próbálok felidézni bármit is, ami ellent mondana annak, amit mond, de fájdalom nyilall a mellkasomba, amikor az emlékek mind alátámasztani látszanak a beismerését. De ez nem lehet igaz! Apa összeomlott, amikor elvesztette őt. Ezt csak a szerelem teheti az emberrel.

– És ezt most mondod, nem pedig akkor? Miért? – kérdezem védekezően.

– Akkor egy szót sem szóltam, mert szeretted az apádat. Még gyerek voltál. Egy gyerek elméjét könnyű manipulálni, és annak ellenére, amit rólam gondolsz, soha nem akarnálak az apád ellen fordítani. Nem az ő hibája volt, hogy megcsaltam. Ezt magamra vállalom. Az én döntésem volt, bármennyire is rossz volt. De szeretem Heathet, és ő mindig is szeretett engem.

Hátradőlök a székemben, a szívem még jobban fáj, mint néhány másodperccel ezelőtt.

– És hagytad, hogy gyűlöljelek – suttogom.

– Bizonyos értelemben úgy éreztem, hogy megérdemeltem – mondja fájdalmas hangon, majd megköszörüli a torkát. – Mindig is nagy ambícióm volt, de semmi tehetségem. Apádnak a világ összes tehetsége megvolt, de ambíciója semmi. Próbáltam elérni, hogy a munkája megkapja a megérdemelt figyelmet, ő pedig megveregette a karomat, és elutasított, miközben azt mondta, hogy csak élvezi a munkáját, és nem akar többet, mint amije van. Többet, mint amennyink volt. Úgy éreztem, ha valamit kihozna magából, nem lenne olyan bántó, hogy a munkáját választja helyettem. Azt gondoltam, hogy inkább azt választaná, hogy a családjának adja a legjobbat a legjobbak közül, ahelyett, hogy önző módon elzárkózik, hogy minden más ok nélkül hajszolja az elképzeléseit. Így hát erőltettem, hogy legyen több. Ő pedig lekezelően beszélt velem. Mint tudod, nem szeretem, ha lekezelően beszélnek velem.

Nem, határozottan nem szereti. És emlékszem azokra a kézpaskolásokra. Soha nem gondolkodtam rajtuk. Nekem úgy tűnt, hogy anya mohó és kicsinyes, míg apa csak hű volt önmagához.

Azt hiszem, minden történetnek két oldala van.

És ez szívás. Tök szívás.

– Heath hall engem. Tényleg hall engem. Vitatkozik velem, ha nem ért egyet. De tiszteletet mutat azzal, hogy vitatkozik, ahelyett, hogy egyszerűen elutasítana. Szeret és értékeli a véleményemet. Valójában a véleményem többet jelent neki, mint bárki másé. Egyszer sem beszélt lekezelően velem. És számtalanszor fordult elő, hogy egy üzleti vállalkozást az általam javasolt irányba vitt, mert értékeli a mondanivalómat, és valódi érdeklődéssel hallgat meg. Ez minden, amit valaha is akartam az apádtól. Az évekig tartó átkozott kézpaskolása után szerettem ki belőle.

Monica éppen most káromkodott. Egyidejűleg ledobva rám egy bombát is.

– Miért mondod ezt most el? – kérdezem tőle, miközben kiissza a pohara maradékát.

– Mert elegem van abból, hogy én vagyok a negatív személy! Tisztelem az apádat, mert őszinte odaadással viseltetik irántad és a karod iránt. – Keményen kifújja a levegőt. – Én... elveszett voltam, amikor a baleseted... Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek... Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. De ő tudta. Életében először volt oka arra, hogy feltaláló legyen. És ezért büszke vagyok rá. De belefáradtam, hogy az áldozatot játssza, amikor mindketten hibáztunk. És úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtudd az igazságot. Most már elég idős vagy.

– Megvan az oka – mondom neki, és ránézek. – Mindig van valami oka.

Továbbra is engem bámul. – Roman Hunt jó ember. Sokat dolgozik. Nem hiszem, hogy olyan lenne, mint az apád, de a karrierje nagyon megerőltető.

– Szóval megpróbálsz elkergetni Romantól?

– Nem költözhet át. Ha mégis megtenné, akkor előbb-utóbb megneheztelhetne rád emiatt.

– Hm... alig ismerjük egymást, és biztosan nem beszélünk költözésről.

– Ékszereket tervezel – folytatja. A füle mögé tűri a haját, én pedig nagy levegőt veszek. Hogy nem vettem észre hamarabb? – Nagyon szép ékszerek – folytatja, és az olcsó fülbevalókra mutat, amelyeket Monica normális esetben holtan sem viselne. – De ezt bárhol megteheted.

– De apa... – A szavaim elhalnak a torkomban, miközben a szemeim összeszűkülnek. – Ezért mondod el ezt. Azt akarod, hogy úgy érezzem, nem baj, ha teljesen egyedül hagyom apát, mert soha nem szeretett téged?

– Azt akarom, hogy tudd, apád túl fogja élni, és ha otthagyod, az nem lesz a világ vége. Szeretném, ha tudnád, hogy apád hajlamos elfelejteni, hogy néha másoknak is vannak szükségleteik. Hagyni fogja, hogy ott maradj, mert nem vesz tudomást arról, hogy máshol akarsz lenni, hacsak nem mondod meg neki. Ő tényleg mit sem sejtő, Kasha.

A szememet forgatva visszarántom a pezsgősüveget, és ezúttal egy nagyobb kortyot nyelek.

– Nem hiszem el, hogy mindezt azért mondtad, hogy meggyőzz, költözzek el több száz mérföldre, hogy egy olyan sráccal legyek, akivel még csak most találkoztam.

– Megmosolyogtat, és máris kezd szerelmes lenni – mondja halkan. – Lát téged. A legtöbb ember nem látja, milyen csodálatos ember vagy valójában. Nem úgy Roman. Ő tényleg lát téged, és nem akarom, hogy lemaradj valamiről, mert aggódsz egy felnőtt férfi miatt, aki egyébként tökéletesen képes gondoskodni magáról.

A pasasnak a legtöbbször még csak eszébe sem jut, hogy egyen. Komolyan elfelejtette?

Nem mutatok rá. Ehelyett iszom a pezsgőt, és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna. Még a költözésről való beszélgetés is nevetséges. Alig ismerem Romant. Persze, ez egy csodálatos hét volt, de... Igen. Teljesen őrültség.

– Mióta hordasz hatos méretet? – kérdezi véletlenszerűen.

– Pár éve – mondom, és próbálok nem nevetni a nevetséges témaváltáson.

– Megesküdtem volna rá, hogy még mindig négyes vagy.

Nem is tudom, mit kezdjek ezzel a fajta furcsasággal, de most már kezdek azon gondolkodni, hogy a véletlenszerűség örökletes tulajdonság-e.

– Tudni akarom, miért van rajtad lámás póló? – kérdezi, mire felhorkantok.

Gondolom, Anderson sosem avatta be. Ugyanakkor, elmondani a mostohaanyádnak, hogy egy domina elfenekelt, és majdnem megdugott egy dildóval, az valószínűleg nem tartozik a közös beszélgetések közé.

– Valószínűleg nem.

Még néhány percig csendben ülünk, amikor hirtelen valaki elsétál mellettünk, mintha sietne, vagy keresne valamit.

– Roman! – kiált Monica, mire a férfi megáll, megfordul, és kérdő szemöldökkel néz felénk, amíg meg nem lát engem, és a tekintete megenyhül.

– Bocsánat – mondja, megköszörüli a torkát, miközben beletúr a hajába. – Lydia mondta, hogy errefelé jöttél, és én... aggódni kezdtem, hogy valami baj van. Nem akartam félbeszakítani.

– Jó ember – mondja anya, rám mosolyogva. – Nagyon jó ember.

– Rendeltél pizzát? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva a kotnyeles anyámat, aki valójában jobban érződik anyának, mint valaha.

– Igen, pár perc múlva itt lesz, de nem kell sietned. Ahogy mondtam, csak aggódtam. Tényleg nem akartam...

– Semmi baj – szakítja félbe anya. – Csak beszélgettünk az életről és a szerelemről. Most már befejeztük.

Egy oldalpillantást vetek rá, és látom, hogy boldogan mosolyog. Minden idők legfurcsább éjszakája – és ez sokat mond magamtól hallva.

Roman megfogja a kezemet, amikor lefelé jövök a lépcsőfokokon, és felméri a pólómat, mielőtt felnevet a fejét ingatva. – Anderson meg fog ölni!

– Szóval nem akarom tudni? – mélázik anya a hátam mögül.

– Egyáltalán nem – mondja Roman, még mindig kuncogva, miközben én vigyorgok.

– Szerintem ez epikus. Yama!

Kétrét görnyed, én pedig hallom, ahogy anya vágyakozva sóhajt egyet. A tekintetem felemelkedik, amikor Heath közeledik felénk, és a szeme kíváncsian néz végig rajtunk. Nem adtam neki esélyt. Sosem voltam vele gonosz, csak közömbös. Holott ő tényleg szerette anyámat, és anya is szerette őt.

Bárcsak hamarabb vette volna a fáradságot, hogy elmondja nekem. Talán... nem tudom. Úgy érzem, hogy az élet most valahogy mindenkit becsapott.

Roman ujjai összefűződnek az enyémekkel – nem, nem Jillével. Kerüli Jillt. Nem tudom, miért olyan bizalmatlan vele szemben. Elvégre ő mentette meg a számat az igazságtalan traumától.

Elvonszol, én pedig visszanézek a vállam fölött, és látom, ahogy Heath lehajol, és megcsókolja anyámat, mint aki túl sokáig volt távol, és nem tud segíteni magán. A szívem egy kicsit elolvad, és azon tűnődöm, vajon mi mindent nem láttam még eddig.

– Jól vagy? – kérdezi Roman, amikor megfordulok.

Felé hajolok, ő pedig megpuszilja a fejem tetejét. Határozottan nem akarok lemondani róla, de a távkapcsolatoknak van egy lejárati idejük. Függetlenül attól, amit megtudtam, nekem kell a roncstelep királynőjének lennem, amíg apának nem lesz valaki, akire számíthat. Ő... szeretem őt. Ő szeret engem. Szüksége van rám, hogy ott legyek.

– Volt már olyan, hogy elszállt az agyad?

– Igen – mondja vigyorogva. – Az a nap, amikor bebotorkáltál a szobámba csak egy törölközőben, és örvényekről beszéltél, eléggé hihetetlen volt.

– Úgy értem, volt már olyan, hogy kirántották a szőnyeget a lábad alól, mert minden, amit tudni véltél, teljes baromság volt, és csak a történet fele?

Lassan bólint. – Igen.

– Akarsz tudni valami más észbontó dolgot? – kérdezem, úgy döntve, hogy valami könnyedebbre terelem a beszélgetést.

Kizárt dolog, hogy elmondjam neki mindazt a baromságot, amit az előbb rám zúdítottak. Azt sem mondom el neki, hogy anyám nagyjából azt javasolta, hogy hagyjak ott mindent, amit ismerek, hogy adjak egy igazi esélyt ennek a kettőnk közötti dolognak.

– Persze. Mi az?

– A nevemet az Urban Dictionary szopásként definiálja.

Megbotlik, elkáromkodja magát, és majdnem elesik, amikor kicsúszik a kezem a kezéből, én pedig boldogan szökkenek arrébb, kuncogva, amikor utolér.

– Ezt csak kitaláltad!

– Nézz utána! Később megmutatom, miért, ha érdekel.

Ezúttal tényleg elesik.

 

***

 

– Elképesztőnek találom, hogy soha életedben nem volt még egyetlen kínos pillanatod sem. És teljesen lehetetlen – mondom Romannak, tele szájjal. Igen, most teljesen dögös vagyok a lámás pólómban és a pizzát tömve magamba.

– Elképesztőnek tartom, hogy neked ennyi volt – mondja vigyorogva, miközben felvesz egy újabb szeletet.

Megköszörülve a torkomat, úgy döntök, hogy felteszem a nehéz kérdést. – Milyen a munkabeosztásod?

Próbálok lezserül hangozni, de mindketten tudjuk, miért kérdezem. – Hektikus. Elfoglalt. Igényes. Nagyon...

– Te egy elfoglalt fickó vagy. Értem.

Lesüti a szemét, én pedig úgy döntök, hogy másképp közelítem meg a dolgot.

– Szereted a munkádat, ugye?

Mosoly ül ki az ajkára, amikor ismét felnéz. – A legtöbb nap. Szeretem, ha kihívások elé állítanak, és a marketingben az embernek állandóan résen kell lennie.

Szereti a munkáját, és állandóan elfoglalt. Túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy több száz mérföldet vezessen, hogy meglátogasson egy lányt, akivel egy esküvőn hancúrozott. Túl elfoglalt ahhoz, hogy találkozzon a lánnyal, ha az több száz mérföldet vezetett, hogy találkozzon vele.

Hirtelen hülyének érzem magam, amiért megpróbáltam úgy tenni, mintha többről lenne szó. Egyszer sem említett semmit a holnapi napon túl. Ugye? Nem. Egyetlen apró említést vagy utalást sem tett arra, hogy újra látni akarna.

– Mire gondolsz? – kérdezi, és felnyúl, hogy a hajamat a fülem mögé tűrje, miközben a szememet tanulmányozza.

– Arra, hogy extra pepperonit kellett volna vennünk – mondom, mosolyt erőltetve magamra, amit nem érzek.

– Hazug!

– Arra gondolok, hogy ismét divatba jön a tevepata, és nem vagyok benne biztos, hogy mit gondolok róla – mondom komoly arccal.

Most annyira zavarodottnak tűnik. Jó vagyok ebben a terelésben.

– Milyen a házad? – kérdezem, tesztelve a helyzetet.

Bármikor mondhatja, hogy nézzem meg magam, ha újra látni akar...

– Semmi különös, tényleg. És ez egy lakás, nem ház. A városban lakom, hogy közel legyek a munkahelyhez. A húgom rendezte be.

Megvonja a vállát, mintha nem lenne nagy ügy, én pedig mosolygok, mintha nem lennék letörve. Nincs meghívás. Semmi jövőre vonatkozó utalás.

– És mi van a barátaiddal? Sokan vannak?

Igen, és alig várom, hogy megismerd őket, lenne egy remek válasz tőle.

– A munkán kívül nem túl sok. És veled mi a helyzet?

Remek. Azt hiszi, hogy ez egy kötetlen beszélgetés, nem pedig egy adathalászat.

– Lydia és Henley körülbelül – mondom röviden, miközben felhúzom a szobámból hozott kabátot. – Mennünk kéne a tábortűzhöz.

Felkap egy üveg italt, én pedig vágyakozva felsóhajtok. Legalább ez megvan. Sokra lesz szükségem belőle.

Egy fellángolásból próbálok kapcsolatot csinálni. A fejemben volt valami holnapon túli. Egész héten azzal küzdöttem, hogy mit csináljak, csakhogy rájöjjek, hogy ez időpocsékolás. És még csak nem is tudok haragudni rá, mert melyik ember várna mást? Hát, melyik épeszű, racionális személy gondolná másképp, mondhatnám.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi Roman, összefűzve az ujjainkat.

– Csak tökéletesen – mondom neki, minden gondolatot kiszorítva a fejemből.

Nem fogok duzzogni vagy puffogni. Nem fogom elrontani ezt az utolsó napot azzal, hogy az őrült lányt játszom, aki többet akar. Ki fogok élvezni minden egyes másodpercet.

Aztán jégkrémet fogok enni, nyálas szerelmes filmeket fogok nézni, és Henley-nek és Lydiának fogok rinyálni, hogy milyen hülye vagyok, amiért azt hittem, hogy flört-alapanyag vagyok.

Aztán megkérem a családomat, hogy soha többé ne említsék Roman Huntot, miközben feldolgozom a tényt, hogy a szörnyeteg anyám talán nem is olyan szörnyeteg. Ma este láttam őt először embernek.

És összetörte az átkozott szívemet.

– Kicsit távolságtartónak tűnsz. Valami rosszat mondtam? – kérdezi Roman, őszintén aggódónak tűnve, ami eléggé szívás. Ez az aggodalom és kedvesség emlékeztet arra, hogy miért is küzdök ezzel a mi kis kalandunkkal.

– Nem. Nagyon stresszes vagyok emiatt a tevepata-divatjárvány miatt – mondom neki, miközben lemegyünk a lépcsőn.

Beszélni kezd, amikor elhaladunk a bálterem előtt, de a szavait félbeszakítja a tény, hogy Mr. Kopasz még mindig ordítozik Ms. Dögöskével, immár repedezettnek és torznak nevezi a mellbimbóit.

– Menjünk, mielőtt villant a teremnek – mondom Romannak nevetve.

Ő azonban nem nevet. Még mindig engem tanulmányoz. Nem szeretem átlátszónak érezni magam, ezért nem veszek tudomást a bámulásáról, rögzítem a mosolyomat, és céltudatos léptekkel sétálok egészen a tábortűzig.

Mostantól kezdve nem fogja tudni, hogy bármi baj van. Holnap búcsúcsókot adok, és azt mondom majd neki, hogy jól éreztem magam. És aztán továbblépek.

– Miért intesz be magadnak? – kérdezi Roman, miközben a robotkezemre bámulok.

– Ribanc! – motyogom Jillnek, miközben leereszti a kinyújtott ujját. – Úgy tűnik, apának megint meg kell javítania. – A mosolyom felderül, és oldalra döntöm a fejem. – Gyerünk már! Itt a Yama ideje!