11-12. fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

 

Henley

 

– Szóval, mennyi közöd volt hozzá? – kérdezi Davis, elrángatva a világ legrosszabb legénybúcsújának helyszínéről.

Felemelem a tenyeremet. – Fogalmam sem volt róla, hogy Kasha mit rendelt.

– Ez egy kicsit meggyőzőbb lenne, ha le tudnád törölni azt a vigyort az arcodról.

– Valószínűleg nem fog megtörténni. Anderson arckifejezése, amikor az a vibrátor felé közeledett. – Fáj az oldalam, ahogy megint felpattanok. – Yama! Yama! Kellene neki egy pólót készíttetnem!

Davis kuncogva ingatja a fejét. – Tudtam, hogy az őrült Henley még mindig ott van valahol! – Átkarolja a vállamat, és a ház felé vezet. – Mivel te és a barátnőid szabotáltátok a legénybúcsút, a te felelősséged, hogy szórakoztass ma este!

Halálra szórakoztatom majd. – Mire gondoltál?

– Hadd vigyelek el egy randira!

A felismerésről, hogy már csak néhány napunk van hátra együtt mielőtt újra külön utakon indulnánk, izzó nyílvesszőként hasított át rajtam a fájdalom. Tudom, hogy csak azért hagytam magam belekeveredni ebbe vele, mert ez csak átmeneti lesz, de most már túlságosan is átmenetinek tűnik. Hülyeség emiatt idegeskedni. Soha nem lehetne több, még a köztünk lévő évek és mérföldek nélkül sem. Soha nem bízhatnék benne, hogy nem szökik megint el tőlem.

Két nap. Akár jól is érezhetjük magunkat, amennyire csak tudjuk. – Fagyi és Skee Ball? – javaslom, eszembe jutva a játékterem, amit a városban láttunk.

– Ha ezt szeretnéd – nevet fel, sötét szemei csillognak.

Megállunk Davis szobájánál, hogy felkapja a pénztárcáját, aztán indulunk.

Amit játékteremnek neveztem, az valójában egy családi szórakoztató központ, ahol lézerharc, minigolf, felfújható ugrálóvár és pizzázó is van a játéktermi gépek mellett.

– Mit szeretnél először csinálni? – kérdezi.

– Szétrúgnám a segged lézerharcban – dicsekszem, mire ő elvigyorodik.

– Ó, édesem, már majdnem sajnálom, hogy milyen csúnyán meg foglak verni! – Fizet, és mellénybe szíjaznak minket.

Miközben egy fiatalember a mellényével babrál, kiengedi a pántokat, hogy illeszkedjenek széles mellkasára, nem bírom megállni, hogy ne lőjek egyet gyorsan. Éles hang hallatszik, és a mellény felvillan. A fickó megfordul, hogy elkeseredett pillantást vessen rám, Davis pedig vigyorogva ingatja a fejét.

– Bocs, nem vettem észre, hogy ki van biztosítva!

– Nincs biztosíték! – morogja a fickó.

– Ó, akkor gondolom, nem az én hibám volt.

Egy csapat sráccal együtt megyünk be, és csapatokra osztanak minket a mellényünk színe alapján. Davis a sárga csapatban van, míg én a pirosban. – Jól van, fiúk, segítsetek megleckéztetni ezt a fickót – mondom, és Davis felé biccentek.

– Bocs, bébi, de fel kell törölnöm veled a padlót – csúfolódik Davis.

– Nincs tüzelés, amíg meg nem szólal a csengő – figyelmeztet a felelős személy, egy pillantást vetve rám. Jesszus, egy aprócska lövés; azt hinnéd, hogy igazi golyót használtam.

Beengednek minket az arénába, ami valójában csak egy nagy, fekete fényekkel világító terem. Itt-ott válaszfalak állnak, akadályok labirintusává változtatva a területet. Mindenki rohan, hogy találjon egy jó rejtekhelyet, és néhány másodperc múlva megszólal a csengő. A mellényem azonnal felvillan, amikor hátulról lelő egy fickó, akinek sikerült felkapaszkodnia a majomseggével az egyik válaszfalra. Röhögve szedi le az embereket.

A csapatom egy másik tagja leguggol mellém, és elvigyorodik. – Segítesz leszedni?

– A pokolba is, igen!

Miközben a majomfiú elfordul, távolabbra céloz, mi a válaszfal felé szaladunk, belerohanunk, majd teljes erőből megrázzuk. A lábunk elé esik, és mindketten többször is meglőjük közelről a mellényét, mielőtt a csapattársam ad egy pacsit, majd elrobog a saját útján.

Most meg kell találnom Davist.

Nehéz kivenni, hogy ki kicsoda, bármilyen jelentős távolságból. Csak úgy tudom, hogy kit kell lelőnöm, ha a sárga mellényesekre célzok. Tüzet nyitok néhány sárga mellényesre, mielőtt megtalálom azt, akit keresek. Davis leguggolva, tőlem elfordulva áll, és csak annyit tehetek, hogy nem kuncogok, miközben mögé lopakodom. Épp amikor elkezdek célozni rá, megfordul és tüzel, miközben halálra röhögi magát.

A seggfej a telefonja kamerájával figyelt a háta mögé. – Te csaló! – kiáltom, és rávetődöm.

Egy pffft ad ki, amikor a hasán landolok, a karjai pedig körém fonódnak.

– Csak azért vagy dühös, mert én nyerek – csúfolódik, mielőtt az ajka az enyémre tapadna.

A testem az övébe olvad, és megadom magam annak a csodálatos érzésnek, amit a csókjai mindig kiváltanak belőlem. Mint mindig, a világ semmivé zsugorodik körülöttem, mi pedig ott fekszünk, és csókolózunk, mint két gimnazista, miközben körülöttünk tombol a csata.

Amikor végre szétválunk, észreveszem, hogy a mennyezetre vetített időmérő óra már majdnem nullán van. Az ajkaimat ismét lágyan az övéhez szorítom, majd mellkason lövöm. A mellénye felvillan, én pedig talpra ugrok, és elszökkenek, mielőtt vissza tudna rántani. Ha még egyszer le tudom lőni, legalább döntetlennel zárjuk a meccset.

Sajnos nem én vagyok az egyetlen, aki látja, hogy fogy az idő. Ahogy visszaszámolódnak az utolsó másodpercek, Davis cikcakkban az ajtóhoz fut, és éppen akkor lép át rajta, amikor megszólal a dudaszó, véget vetve a meccsnek. A francba!

– Ez nem fair! – kiabálom, kilépve az arénából. – Nem szólalt meg a dudaszó! Korai kiürítés!

Davis épp az ajtó előtt áll, amikor kilépek, és a látványt, ahogyan kinevet, enyhíti, hogy milyen gyönyörűen néz ki, a haját a homlokához ragasztja az izzadság, vigyor szélesedik az arcán. – Nyertem! – kárörvend, miközben leveti a mellényt.

– A csapatod nyert – helyesbítek. Kicsinyes? Igen. Utálok veszíteni.

– Ami azt jelenti, hogy én nyertem!

– Azért nyertél, mert az egyik seggfej felmászott a falra, és folyamatosan lőtt ránk.

A kérdéses seggfej integet, és röhög a haverjaival.

– Akarsz egy visszavágót?

– Nem – morgom. – Valami másban akarom szétrúgni a segged.

Még mindig kuncogva, Davis megfogja a kezem, és elindulunk a játékterem felé. – Skee ball? – javasolja.

– Csak ha tényleg azt akarod, hogy szétrúgják a segged.

– Azt hiszem, ezt már hallottam korábban. Talán pont azelőtt, hogy legyőztelek a lézerharcban.

Rendben. Ő akarja. – Akkor akarod érdekessé tenni?

A szemöldöke az égig ér. – Fogadni akarsz? – Mögém áll, és karjai a derekam köré kígyóznak. – Mire gondoltál?

– Ha én nyerek, a rabszolgám leszel egy napra. Holnap mindent meg kell tenned, amit mondok.

– Szexuális szívességekről beszélünk?

– Hát, nem terveztem, hogy kitakaríttatom veled a szobámat.

– És ha én nyerek, akkor te leszel a rabszolgám egész nap?

– Persze, miért ne? – Nem tudom visszatartani a mosolyt az arcomról. A Skee Ballban nagyon jó vagyok. Ez olyan, mint egy átkozott szupererő. Nem tudok hibázni.

Az ajkai megérintik a fülemet, miközben azt mormolja: – Ó, Hen, most elcseszted! Órákig tudnám nézni, ahogy leszopsz.

Én is tudnám, de sokkal jobb terveim vannak vele.

– Te vagy az első. Azt akarom, hogy azt hidd, legalább van esélyed.

Nevetve bedobja a negyeddollárosokat, és kilenc golyó gurul a nyílásba. – Nincs csalás – figyelmeztet vigyorogva, én pedig hátralépek, és feltartom a tenyeremet.

Felhorkanok, amikor az első golyó a tízes karikába esik.

– Csak bemelegítek – morogja. Ezután tulajdonképpen egész jól teljesít, néhányszor eltalálja az ötvenpontost, és egyszer még a százpontos gyűrűk egyikét is. Amikor hátralép és rám vigyorog, a végeredménye négyszázötven.

Félreáll, a nyelvével megböki az arca belsejét, és vigyorog. Teljesen biztos a szopásban. Majdnem rosszul érzem magam. Majdnem. Az az igazság, hogy már annyit játszottam ezt a játékot, hogy már nem is kihívás. Mindig képes vagyok eltalálni a százpontos gyűrűt. Igaz, ennek a képességnek nem sok hasznát vettem... egészen mostanáig.

Bedobom a negyeddollárosokat, és megfogom az első golyót. – Gyorsan csináljam, vagy inkább húzzam el?

– A szád olyan csekkeket ír, amiket a segged fog beváltani – figyelmeztet, és igyekszik nem vigyorogni.

Ezt majd meglátjuk. Úgy döntök, hogy szórakozom vele. Csak négyszázhatvan pontra van szükségem, hogy legyőzzem, így van négy golyóm, amit elpazarolhatok. Szándékosan túl lassan gurítom az elsőt, és az beleesik az alsó résbe. Nincs pont. Csalódottnak tettetve magam, túl keményen dobom a következőt, és az lepattan a tetejéről, és a tízpontos lyukba esik.

Igen, csak vigyorogj tovább, haver! A következő golyó ismét a tízpontos lyukba kerül, és Davis szinte szédül az izgalomtól. – Készen állsz már a visszalépésre? – gúnyolódik.

– Igazából arra gondoltam, hogy emeljük a tétet. A vesztesnek a hálószobában és azon kívül is rabszolgának kell lennie.

– Rendben. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire elszántan akarsz engedelmeskedni.

– Ne aggódj, a többivel csak a százast fogom eltalálni!

– Oké – horkant fel, keresztbe fonva a karját. Istenem, pokolian szexi a fickó. Nagy a kísértés, hogy hagyjam nyerni, mert a gondolat, hogy parancsol nekem, tényleg kurva szexisen hangzik, de a versengő természetem egyszerűen nem engedi.

Meglendítem a kezem, és eldobom a negyedik labdát, és nézem, ahogy az gurul, és simán beugrik a sarokban lévő százas karikába. Anélkül, hogy ránéznék, gyorsan megteszem ugyanezt az ötödik és a hatodik golyóval is. Nem tudom megállni, hogy ne pillantsak rá, amikor megfogom a hetedik golyót.

A szája sarkát behúzza, és dühösen mered rám. Nagyszerű! A hetes golyó könnyedén utat talál a százas karikába, én pedig megfordulok, hogy rávigyorogjak. – Négy-ötven volt, ugye? – kérdezem ártatlanul. – Szóval, még negyven pont kell a győzelemhez.

Úgy döntök, hogy adok neki egy utolsó reménysugarat, és a következő golyót a harminc pontos gyűrűbe dobom, ezzel döntetlenre hozva a játékot. Forró teste a hátamhoz szorul, amikor az utolsó golyót készülök bedobni, és megérzem a nyelvét a nyakamon, amitől libabőr száguld végig a bőrömön. Mocskos csaló.

– Ez jó érzés? – kérdezi halkan, és a fenekemhez nyomja az ágyékát.

– Mmm hmm! Ugye tudod, hogy egy családi szórakozóhelyen vagyunk? – Gyakorlatilag megdug.

– Engem inkább a te szórakoztató központod érdekel.

Mielőtt összezavarhatna, elhajítom a labdát, majd megfordulok, és a nyaka köré vetem a karjaimat. Rá sem kell néznem, hogy tudjam, a százas karikába esett. Sötét szemei az enyémbe égnek. – Megvezettél!

– Azzal, hogy újra és újra elmondtam, hogy nyerni fogok? – A zsebembe nyúlok, aztán összegömbölyítem a kezem, és úgy nyújtom felé, mintha adni akarnék neki valamit. Ösztönösen kinyitja a kezét, én pedig úgy teszek, mintha beledobnék valamit.

– Mi a fene volt ez?

– A segged. Megmondtam, hogy a kezedbe fogom adni.

A keze megragadja az állkapcsomat, és megdöbbenek a tekintetében lévő intenzitástól. – Fogalmad sincs, mennyire hiányzott ez nekem!

A hangom suttogva tör elő. – Hogy szétrúgom a segged?

– Csak te, az okostojás, vicces éned változata. – Puha ajkai gyengéd csókban ragadják meg az enyémet, ami túlságosan is meghittnek tűnik. – Hiányoztál, Hen!

Erre nincs válaszom. Nem akarok túl komolyan beszélni a múltunkról, amikor már csak pár napunk van együtt. – Menjünk, szerezzük meg azt a fagyit – mondja, és hátralép, hogy megfogja a kezem.

Útban a fagyizó felé kiszúrok egy egyedi pólóboltot, és berángatom Davist. A fiatal srác, aki ott dolgozik, furcsán néz rám, de az általam megadottak szerint végzi el a pólófestést. – Oké, értem a lámás pólót. Egy gonosz kis teremtés vagy, de miért csináltattál egy delfines pólót? – kérdezi Davis, miközben távozunk.

– Majd meglátod!

A szemközti fagyizóban tölcséres fagyit veszünk, majd sétálunk egy kicsit a városban, mielőtt visszamegyünk a házba. Miután vettünk közösen egy hosszú, forró zuhanyt, amiben megadtam neki azt a szopást, amire annyira vágyott, lefekszünk az ágyba, ahol viszonozza a szívességet. Ezúttal, amikor belém csúszik, minden másképp történik. Lassú, gyengéd és szívszorítóan édes. Úgy szeretkezik velem, mintha semmi mást nem akarna csinálni.

Amikor velem a karjai között elalszik, én ébren fekszem, a plafont bámulom, és próbálom megérteni a bennem kavargó érzelmeket. Nem így kellett volna lennie. Csak kefélnünk kellett volna, aztán elbúcsúzni, és külön utakon járni, ha vége a hétnek. Semmi megbánás és semmi kötöttség. Istenem, vannak szálak, és a szívem köré tekerednek, megpróbálva kirángatni a mellkasomból a gondolatra, hogy hazamegyek, és nem látom őt többé.

Nincs értelme ezen rágódni. Különböző államokban élünk, és megvan a saját életünk. Még ha bele is egyezne valami többe, nem hiszem, hogy bízhatnék benne, hogy nem gondolja meg magát, és nem megy el. Korábban azt mondta, hogy szeret, mégsem habozott elfutni. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg őt valamiért, ami gyerekkorunkban történt.

Kényszerítve magam, hogy lehunyjam a szemem, megpróbálom kizárni a fejemben cikázó hangokat. Nem akarom elrontani a hátralévő időt, és a holnapi napnak nagyon szórakoztatónak kell lennie. Teljes mértékben szándékomban áll a nap nagy részét az ágyban tölteni, de már alig várom, hogy megnézzem, meddig tudom őt feszíteni. Tényleg engedelmeskedni fog minden parancsomnak?

 

***

 

Másnap reggel szalonna illata ébreszt. Amikor kinyitom a szemem, Davis áll előttem egy tele tálca étellel. – Csak gondoltam, előbb kezdem az egész rabszolga dolgot.

Istenem, imádom ezt a ferde mosolyt. – Milyen jó csicska – kötekedek, miközben felülök.

– Csicska?

– Inkább inas? Cseléd? Lakáj?

– Akkor csicska – morogja, és az étellel teli tálcát leteszi közénk az ágyra. – Szóval, mik a tervek mára?

– Mielőtt vagy miután számtalanszor kielégítesz?

– A kettő között.

– Ma este tábortűz melletti parti lesz a tengerparton az összes vendégnek, mivel a násznép tagjai ott lesznek a próbavacsorán.

– Akarsz egy kis alkoholt?

– Természetesen!

Mindketten mosolyogva nézünk egymásra, és én érzem azt a kis fájdalmat, ami kezd ismerőssé válni. Itt ülni és együtt reggelizni olyan átkozottul családias, olyan... jó érzés. Szükségem van egy kis figyelemelterelésre. – Vetkőzz le!

A villája megáll félúton a szája előtt. – Bocsánat?

– Vetkőzz le, hogy legyen valami szép, amit nézegethetek, amíg eszünk!

– Szép?!

– Szexi – javítom ki, mire ő mosolyogva levetkőzik.

– Remélem, nem öntöm magamra a forró kávét!

– Nem lesz semmi bajod – kuncogom, miközben visszateszi a csupasz fenekét az ágyra. A fenébe is, tényleg eltereli a figyelmemet! Nem számít, mennyire fog kitépődni a szívem, megéri.

– Elcsúfíthatom a testem olyan részeit, amelyek iránt elismerésedet fejezted ki.

– Igen, ez valahogy rám mutat – biccentek a farka felé, ami másodpercről másodpercre nagyobb lesz.

Davis megvonja a vállát. – Meztelenül vagyok veled az ágyban. Megvan a saját feje.

Befejeztem az evést. A lábai közé nyúlok, és végigsimítom az ujjaimat a selymes bőrön. – Talán mutathatnánk szegénynek egy kis figyelmet.

– Ha ez a parancsod, úrnőm!

– A parancsom, mi? Azt parancsolom, hogy dönts az ágyra, és alaposan dugj meg!

A tekintete azonnal felforrósodik, és az ágyra ránt, pillanatok alatt lerángatva rólam a ruháimat. Megragadja a bokáimat, és széthúzza őket, amitől kissé megingok. Meleg kezeit hatalmasnak érzem, ahogy a csípőmre ereszkednek. Felkészülök az égető érzésre, hogy előjáték nélkül hatol belém, és egy döbbent zihálás hagyja el az ajkaimat, amikor a nyelve a redőim közé csúszik.

Te jó ég! Még sosem faltak fel így hátulról, és a fickó rohadtul jól csinálja. Ujjai belém csúsznak, lassú lökésekkel ingerelve, miközben a szája továbbra is a legjobb módon kínoz. – Bassza meg, Davis, igen, Istenem, a szád! – motyogom, belefulladva a gyönyörbe. Már a határon vagyok, amikor abbahagyja, én pedig frusztráltan felnyögök.

– Csak az utasításokra várok, királynőm! – Az arcán lebegő huncut mosoly, amit visszanézve látok rajta, semmit sem tesz, hogy elnyomja a tekintetéből áradó kéjt.

– Dugj meg!

Az óvszer rekordidő alatt felgördül, majd a kezei keményen megmarkolják a csípőmet, amikor figyelmeztetés nélkül belém csapódik. Nincs felépülés vagy szünet, miután mélyre süllyed. Keményen és gyorsan nyomul belém, és homályosan érzékelem az ágy hangját, ahogy megcsikordul a fapadlón. Megdug. Durva, könyörtelen és követelőző. Az öklöm a takaróra szorul, a lábam néhány centire lebeg a földtől, miközben keményebben tesz magáévá, mint valaha is tapasztaltam, és kurvára imádom.

A fenekem csíp, amikor a tenyere az egyik, majd a másik farpofára csap, és felkiáltok. Váratlan orgazmus tombol bennem minden figyelmeztetés nélkül, és alig ismerem fel a saját hangomat, amikor a nevének összefüggéstelen formáját motyogom.

Hallom, ahogy elélvez, a nyögés és a morgás keverékét, ami olyan kibaszott szexi, aztán a teste az enyémre rogy. Csurom nedvesek vagyunk az izzadságtól, és a hátam a mellkasához tapad, miközben lesöpri a hajamat a nyakamról, és az ajkaival helyettesíti, még mindig erősen lihegve. – További utasítás? – motyogja.

Anélkül, hogy odanéznék, tudom, hogy vigyor ül ki az arcára. Minden illúzióm arról, hogy szex közben én vagyok a főnök, már rég elszállt. Ragaszkodhatok bármihez, de ő csak úgy átveszi az irányítást, és birtokba veszi a testemet. De nem mintha panaszkodnék.

– Lehet, hogy ma cipelned kell majd. Nem biztos, hogy tudok járni.

Kuncogva megpuszilja a fülemet, majd kihúzódik belőlem, és a fürdőszobába sétál, hogy kidobja az óvszert. A lábaim remegnek, amikor felállok, és megragadom a pólóját, majd áthúzom a fejemen. Mire kijön a fürdőszobából, már rajtam van a bugyim és a rövidnadrágom.

– Mész valahova? – Önelégültség van az arcára írva. Azt hiszi, hogy győzött, de ma még bőven tartogatok dolgokat a kegyencemnek.

– Megyek zuhanyozni, és megpróbálom lecsillapítani a dühös vaginámat.

– Mérges? – Felnevet, és tiszta ruhákat húz elő a komódból.

– Inkább zabos. Tényleg nem kedvel téged.

A karja körém fonódik, az álla a fejemen nyugszik.

– Kár. Én eléggé kedvelem őt. De amíg te kedvelsz engem, addig megbirkózom vele.

Ó, túlságosan, túlságosan is kedvelem őt.

Amikor beengedem magam a szobánkba, Lydia a tükör előtt áll, és a haját igazgatja.

– Szia, mit csinálsz ma?

Lydia megvonja a vállát. – Iszom és kerülöm az embereket.

Tudom, hogy mit érez. A legény- és a lánybúcsúk után biztos vagyok benne, hogy a nevem több fekete listán is szerepel. – Holnap lesz az esküvő, aztán leléphetünk innen – biztosítom, és visszatér a mellkasomba az a nemkívánatos súly a távozás gondolatára. – Még egyszer el kell mennem a Scarlet Toysba. Van kedved velem jönni?

– Ó, a fenébe is, most mit tervezel?

– Ez a bosszú évek óta készül, csajszi. Davis elvesztett egy fogadást, és most a rabszolgám egy napra. Szükségem van néhány kínzóeszközre.

Mosoly ragyog fel a szemében. – Vedd rá, hogy viseljen vibráló alsóneműt. Egész nap szivathatod.

– Férfiaknak is gyártanak ilyet? – Felnevetek, imádom az ötletet.

– Láttam őket, amikor legutóbb ott voltunk, te éppen akkor Kasha és a nagy felfújható farokkal való molesztálással voltál elfoglalva.

– Te egy gonosz zseni vagy! Kasha biztosan átvitte rád!

– Nem én vagyok az egyetlen – horkant fel, és felvette a pólót, amit készíttettem. Az elején egy rajzfilmes lámafigura van, golyós szájpecekkel a szájában, a szemei komikusan kidüllednek. „Yama! Yama!” olvasható a feje fölött egy buborékban. Amikor megfordítja, a hátoldalon az áll: #YAMA.

Kasha ront be az ajtón, a haja kusza, ugyanazt a gyűrött ruhát viseli, mint tegnap este. Tekintete a pólón landol és röhögésben tör ki. – Mit akarsz vele csinálni?

– Nem igazán gondolkodtam rajta.

– Hadd vegyem fel a ma esti tábortűz melletti partira.

– Azt hittem, hogy a próbavacsorára mész. – Odadobom neki a pólót.

– Utána találkozunk a parton. – Felmászik az ágyra. – Most szükségem van egy kis szunyókálásra. Roman teljesen kikészít. A fickó könyörtelen.

Lydia felnevet. – Henley is furcsán jár. Ti ketten ezt a hetet egy dugásfesztivállá változtattátok.

– Ne felejtsétek el, hogy ma ebéd lesz, ahol az összes vendég elvegyülhet – mondja Kasha a szemét forgatva.

Lydia tekintete összeakad az enyémmel, és mindketten felnevetünk. – Majd én feldobom. Csak figyeld Davist – mondom neki.

 

***

 

Lydia és én visszatérünk a Scarlet Toysból, és nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. A vibráló bokszeralsó mellé vettem egy hatalmas felcsatolhatót farkat is, csak hogy ráhozzam a frászt. A ma este nagyon jó lesz.

Küldök Davisnek egy üzenetet, hogy az ebéd előtt találkozni akarok vele a szobájában, és az arcán lévő vigyorból ítélve azt hiszi, hogy ez felhívás a szexre. Hát, nem is jár messze a valóságtól.

Egy fekete, méretre szabott öltöny van kiterítve az ágyon. – Gondoltam, megvárlak. Nincs okom kétszer öltözködni. – Sötét szemei végigfutnak a testemen, felmérve a kis fekete koktélruhámat. – Gyönyörűen nézel ki!

– Köszönöm! Hoztam neked valamit – incselkedem, miközben a táskát lóbálva közeledem felé.

A kezei fel-alá futnak az oldalamon. – Igen?

– Először is, itt van a pólód. Ezt kell viselned a ma esti tábortűznél.

Felvonja a szemöldökét. – A delfines pólót? Azt akarod, hogy felvegyek egy púderkék pólót, amin egy delfin van? És mi a faszt jelent az, hogy „eh eh eh eh”?

– Ez az a hang, amit a delfinek kiadnak, nem? – Az ágyra dobom a pólót. – De ezt majd később. Most van valami sokkal szórakoztatóbb dolgom. Vetkőzz le!

– Olyan főnökösködő!

– Csak éjfélig van időm, és ezt tervezem is kihasználni.

Levetkőzik, és meztelenül áll előttem, pimasz kifejezéssel az arcán. Majd meglátjuk, meddig tart ez.

A szeme összeszűkül, amikor előhúzom az alsóneműt. – Vettél nekem egy alsóneműt?

– Különleges, szórakoztató alsóneműt. Vedd fel! – Megnéztem, amikor kibontottam a csomagot. Van benne egy gumiszalag, ami a golyók és a pénisz töve köré csavarodik, és egy kis vibráló golyót tart a helyén, így mindkét területet stimulálja. Ami igazán kiakasztja, az a kisebb, puhább golyó, ami a hátuljába van varrva. Éppen annyira áll ki, hogy leüléskor a lyukához nyomódjon.

Az állkapcsa a padlóra zuhan, amikor megvizsgálja.

– Elment a kibaszott eszed, ha azt hiszed, hogy bármit is bedugsz a seggembe!

– Nem megy a seggedbe – válaszolom, és nagyon igyekszem nem nevetni. – Túl puha ahhoz, hogy behatoljon.

– Nem fog megtörténni!

– Megnyertem a fogadást, Davis. Olyan férfi vagy, aki tartja a szavát, vagy nem?

Ha a tekintet képes lenne átvágni az embert, már darabokban feküdnék a padlón. – Ezért még megfizetsz! – figyelmeztet.

– Amiért biztosítom neked az orgazmusok napját? Ne aggódj, elöl van egy nedvszívó panel.

Amikor felveszi a bokszeralsót, belenyúlok, és egy kicsit megsimogatom, mielőtt a pántot a farkára és a golyóira tekerem, és rögzítem rajta a golyót. – Túl szoros? – kérdezem édesen, mire ő megrázza a fejét, és dühösen mered rám. – Jó, nem akarom megfojtani a kis fickókat.

A testemmel az övéhez simulok, és körbe nyúlok, hogy a kezemet lecsúsztassam a hátán, és úgy igazítsam meg az apró hátsó vibrátort, hogy a megfelelő helyen álljon a farpofái között. Állva is érezni fogja, de ülve kelti majd fel igazán a figyelmét. – Nem erre gondoltam, amikor azt mondtad, hogy rabszolga – morogja.

– Mi a baj? Nem bírod elviselni? – gúnyolódom, és megpaskolom a seggét, pont a hátsó vibrátor fölött, amitől megugrik.

– Élvezd ki magad most, Hen! Ha elkaplak, egy hétig nem leszel képes ülni!

– Ígéretek, ígéretek! Most pedig öltözz fel, mielőtt lekéssük az ebédet!

Igyekszik érintetlennek látszani, miközben felöltözik, de látom, hogy kissé megrándul, amikor leül. Miközben lehajol, hogy bekösse a cipőjét, kiveszem a táskámból az apró távirányítót, és bekapcsolom a legalacsonyabb fokozaton a hátsó vibrátort. Talpra ugrik, és hátranyúl, hogy meghúzza a nadrágja ülepét. A kezem az övéhez csapódik. – Á-á, hagyd már!

Megkönnyebbülten fellélegez, amikor kikapcsolom, de ez rövid ideig tart, mert megnyomom a gombot, hogy bekapcsoljam a golyót. A keze azonnal megragadja a komódot. – Így már jobb?

– Bassza meg! Henley! Kapcsold ki!

Ez fantasztikus! Az irányításom alatt tartom ezt a nagyképű, arrogáns, főnökösködő pasit. Egy gombnyomással térdre kényszeríthetem.

– Azt várod, hogy egész nap merevedéssel járkáljak?

A nadrágja eleje elég laza ahhoz, hogy ne látszódjon igazán. – Gombold be a zakót! Az majd eltakarja. – Bedobom a távirányítót a táskámba, megfogom a kezét, és kivezetem az ajtón.

– Én vezetek – erősködik, amikor kiérünk.

– Bármi, ami boldoggá tesz.

Próbál dühösnek látszani, de a szája sarka folyton felfelé rándul. Magabiztos viselkedése visszatér, ahogy kiszállunk a kocsijából. Egyik kezét a hátamra teszi, és magasra emeli a fejét, miközben a Monica által lefoglalt terasz felé vesszük az irányt. Olyan jó móka lesz nézni, ahogy megpróbálja fenntartani ezt a kifinomult színjátékot, miközben a golyóit és a seggét rezgések kínozzák.

Az étterem, amit Monica választott, gyönyörű; ezt el kell ismernem. Közvetlenül a tengerparton fekszik, és a terasz az óceánra néz. Az utolsók között lehetünk, mert szinte az összes asztal tele van. Lydia és Kasha integetnek, és leülünk az asztaluknál.

Ugh, persze Gretchen is velünk ül. Valószínűleg ő is persona non grata a lánybúcsú után. Ha eleve nem szúrta volna el, nem lett volna lehetőségünk szabotálni.

Roman leül Kasha mellé, és úgy néz rá, mintha legszívesebben az asztalra döntené, és mindenki előtt megdöngölné.

Davis úgy tesz, mintha semmi szokatlan nem történne, miközben rendelünk és eszünk, de időnként figyelmeztető pillantást vet rám. Tudja, hogy ez fog történni. Vajon tudja-e, hogy el fog élvezni? Valószínűleg azt hiszi, hogy nem fogom nyilvánosan elélveztetni.

Mintha egyáltalán nem is ismerne.

Kasha és Roman elmélyülten beszélgetnek, Lydia pedig vonakodva cseveg Gretchennel, amikor a táskámba csúsztatom a kezem, és alacsony fokozatra állítom a hátsó vibrátort. Davis megragadja a combomat, de az arca közömbös marad. Néhány másodperc múlva megmozdul a helyén, én pedig rámosolygok. Nem tud úgy mozogni, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Visszaharapom a nevetést, miközben figyelem, ahogy próbálja figyelmen kívül hagyni, amikor Gretchen hirtelen ráfókuszál. – Szóval, Davis, Monica azt mondta, hogy az orvosi területen dolgozol. Orvos vagy?

Ezt a pillanatot választom, hogy aktiváljam a farka és a golyói közé dugott rezgő golyót, és majdnem elveszítem a fejemet attól, ahogyan hangzik, amikor válaszol. – Fizioterapeuta vagyok. – Az első két szótag magas, sipító hangon érkezik, és az asztalnál minden figyelem rá irányul.

Gyorsan a pohár vízért nyúl, és kortyol egyet.

– Bocsánat, kapar a torkom!

Nem, zümmög a farkad, gondolom, és egy kuncogás szökik ki belőlem. A pillantása nem kerüli el Kasha figyelmét, ahogy a rövid mosoly sem Lydia arcán. Pontosan tudja, mi történik, és küzd, hogy ne nevessen.

Kasha kimenti magát, hogy kimegy a mosdóba, Lydia pedig követi. Gretchent magához inti egy másik vendég, és néhány asztallal arrébb sétál, hogy beszélgessen vele.

– Roman, hát itt vagy! – mondja Monica az asztalunkhoz közeledve. – Beszélnem kell veled a próbavacsoráról!

Davis felém fordul, amint elmennek. – Kapcsold ki! – morogja.

– Kapcsoljam feljebb? – kérdezem, növelve a golyó sebességét.

A fogai csikorognak, a keze pedig erősen a combomra szorul. – El fogok élvezni tőled!

– Valószínűleg többször is.

Mielőtt válaszolhatna, Lydia és Kasha visszatérnek. Egy pillantás Kasha vidám arckifejezésére, és tudom, hogy Lydia elmondta neki, miért vonaglik ez a kifogástalanul öltözött férfi úgy a székében, mint egy hiperaktív kisgyerek.

– Szóval, Davis, szörnyen csendes voltál. Nincs kedved valami izgató beszélgetéshez? – böki meg Kasha.

– Ami azt illeti, azt hiszem, mi most elmegyünk. – A hangja megugrik az elmegyünk szónál, talán azért, mert még egy fokozattal feljebb kapcsolom a golyót.

– Még nem – erősködöm, miközben végigsimítok a kezemmel az ágyékán. Ó, kőkemény, és az arca kezd vörösödni. – Szeretnék egy szelet csokoládétortát desszertre.

Monica és Gretchen visszatérnek, és Monica Davis mögé áll, a vállára téve a kezét. – Davis? Jól érzed magad? Szörnyen kipirultál.

A homlokán kezd végigfolyni az izzadság. Monica Davis vállát dörzsöli, én pedig közben átállítom a golyót szakaszos beállításra. Ez az! A szemei lecsukódnak, és a homlokát ráncok barázdálják. Az ajkai olyan erősen préselődnek össze, hogy szinte eltűnnek, és amikor az emberekkel teli étteremben eléri a csúcspontot, az asztalunknál minden szem rá szegeződik.

Lydia felhorkan, próbálja visszatartani a nevetést, és gyorsan iszik egy kortyot, miközben Gretchen és Monica teljesen összezavarodva bámulnak. Szünetet adok a pasinak, kikapcsolva az összes rezgést, és ő feláll. – Bocsánat, valami biztos nem... ööö... nem esett jól. Köszönöm az ebédet! Szükségem van egy kis levegőre!

Úgy menekül a helyszínről, mintha égne a haja és a feneke is épp lángra kapna, Lydia, Kasha és én pedig nevetésben törünk ki.

– Elnézést, meg kell néznem, hogy jól van-e – jelentem ki kuncogva.

– Hát, nem értem, mi olyan vicces – horkantja Monica, miközben elsétálok, és hallom, ahogy Kasha és Lydia ismét nevetésben tör ki.

Davis lesétál a partra, nem törődve azzal, hogy öltönyben van, a cipője kezd tele lenni homokkal. Esélyem sincs egy szót sem szólni, amikor még mindig kuncogva közelítek felé. Az ajkai vonakodó mosolyra görbülnek. – Alábecsültelek.

– Azt mondtad, hogy szeretnéd látni a régi, őrült Henley-t.

– Rávettél, hogy a nadrágomba élvezzek, mint egy tinédzser! Nyilvánosan.

– Nem volt jó érzés? – kérdezem ártatlanul.

– Úgy, hogy Monica közben a vállamat dörzsölte? Nem!

Ó, Istenem! Erre nem is gondoltam. Undorító! A szeme csillogása megállásra késztet. Az arckifejezése tele van rossz szándékkal. Hmm... talán túl messzire mentem vele.

– Nem, nem fogsz! – kiáltja, és megragad, mielőtt hátrálhatnék. A karjaiba kapaszkodom, és – édes Istenem, csak nem gázol teljesen felöltözve az óceánba.

De igen. – Ne merészeld! Ma azt kell tenned, amit mondok neked!

– Azt hiszem, vesztettem, édesem. – Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy víztől rettegő macska, ahogy felmászom a testén. Hiába próbálok belé kapaszkodni, a levegőben hajít, és a hullámok közé zuhanok.

Bassza meg! Örülök, hogy vettem fel melltartót, de a ruhám még mindig a testemhez tapad, és többet mutat, mint amennyi kellemes számomra, főleg, hogy az étterem teraszán mindenki minket figyel.

– Te rohadék! – sikítok, de Davisnek is megvannak a maga problémái. Épp csak annyira gázolt be, hogy a hullámok derékig áztatták át, és a nehezebb úton tanulja meg, hogy az elektronikával teli ágyék és a víz nem fér meg egymás mellett.

– Ah! Bassza meg! – kiáltja, amikor a vibrátorok mini sokkolóvá változnak a nadrágjában. Kiszökik a vízből, megmarkolja az ágyékát, és elhúzza a nedves anyagot a testétől, ami csak hozzányomja a hátsót egy újabb sokkoláshoz.

– Ne! Bassza meg! A seggem!

– Most épp azt kérte, hogy dugják meg a seggét? – kérdezi Kasha, aki mellettem állva figyeli a műsort. Mikor jött ki ide?

Könnyek gördülnek le az arcán a nagy nevetéstől. Az étteremből egyre több vendég kezd a partra szivárogni, hogy megnézzék, miért sikítozik és markolássza az ágyékát egy csöpögő öltönyös férfi.

Davis végül eléri a töréspontját, és letolja a nadrágját és az alsónadrágját. Körülbelül ekkor, amikor a parton áll a szellőben himbálózó farkával, jövök rá, hogy talán túl messzire mentem.

Meg fog ölni.

Teljesen figyelmen kívül hagyva a közönségének zihálását és füttyögését, és egy „a francba, de fel van szerelve” kiáltást – köszönöm, Kasha –, leveti az alsóneműt, és a homokba dobja.

Sötét szemei az enyémekbe néznek, miközben visszahúzza a nedves nadrágját. Hátralépek, és feltartom a tenyeremet, amikor felém lépdel.

– Sajnálom! Nem tudtam, hogy ezt fogja tenni!

Szó nélkül megragadja a combomat, és újra a válla fölött vagyok, miközben a kocsihoz cipel.

Lehet, hogy bajban vagyok.

 

Tizenkettedik fejezet

 

Kasha

 

– Azt szeretném tudni, hogy miért van általában minden gonosztevőnek valamilyen fogyatékossága? Mint például Hooknak! Hiányzik az egyik keze, és meglepetés, meglepetés, ő egy gonosztevő. Félszemű Willie. Persze az összes többi rossz kalóz falábú. Mintha Amerika arra tanítaná az embereket, hogy ha hiányzik egy testrészed, akkor nyilvánvalóan egy sötét erő vagy, aki csak arra vár, hogy támadhasson.

Roman elvigyorodik, csak szórakoztatja a véletlenszerű eszmefuttatásom.

– Gondolom, Davist is gazemberként fogják tisztelni, ha az a sokk elvitte a heréjét. Ó! Ő lenne az egymogyis Davy! – mondom túl lelkesen.

Nevetés szökik ki a pasiból, aki igyekezett nem nevetni a véletlen áramütéses terápián, ami még a parton történt. Melyik pasi akar nevetni a ropogós golyókon?

Roman egyik kezével a kezemet fogja, a másikkal pedig a bérelt autót vezeti, miközben a ház felé tartunk. Mosoly görbül az ajkamra, amikor a sokkoló-pénisz készülékre gondolok. A célja tulajdonképpen érdekes, persze ha leszámítjuk a kisebb áramütéses hibát.

– Szóval, gondolod, hogy valaha is viselnél egy ilyet...

– Nem – szakít félbe Roman, miközben a fejét rázza, hajthatatlanul kitart ezen álláspontja mellett. Túl hamar megismert engem, ha tudta, hogy mit fogok kérdezni.

– De közeledik az utolsó éjszakánk, és...

– Nem!

– Csak a víz miatt sokkolta, és ha...

– Nem!

– De...

– Nem! – mondja határozottan, és humor nélkül néz rám, bár küzd, hogy ne nevessen.

Visszairányítja a tekintetét az útra, és drámaian összerezzen.

Úgy értem, épp most láttunk egy félholtra sokkolt péniszt, szóval megértem a fenntartásait, de...

– Mi van, ha...

– Nem!

– Rendben – morgom, még mindig félig nevetve.

Miközben keresztülhajtunk a városon, Jill a jobb kezem alatt pihen, amely Roman kezét fogja, és még mindig jó kis okos karként viselkedik. Elfordulok az ülésemben, mert Roman nem akarja megfogni Jillt, ami miatt átnyújtom a jobb karomat a testem előtt az édes érintésért. Valamiért nem bízik a robotkezemben.

– A próbavacsora néhány óra múlva lesz. Gondoltam, addig lazíthatnánk – mondja Roman.

– A lazítás a szexet jelenti, ugye? – mélázok el.

Megrázza a fejét. – Épp most láttam egy másik srác farkát és golyóit. Egy ideig kihagyom a szexet.

Egy ideig? Holnap lesz az esküvő. Nincs több időnk. Túl furcsa lenne elvárni, hogy ez a dolog folytatódjon, hiszen mindketten olyan messze lakunk, és nem mintha igazán ismernénk egymást.

Remek. Vissza a belső csevegés üzemmódra.

– El kell mennem apám hotelszobájába. Ma elutazik, és még egyszer utoljára ellenőrizni akarja Jillt, hogy minden rendben van-e, mielőtt visszamegy a gépével.

Elfordítja a kormányt, én pedig összevonom a szemöldököm.

– Hová? – kérdezi, miközben visszaindul a város felé.

– Nem kell jönnöd – mondom gyorsan, ráébredve, hogy ez tényleg úgy hangzott, mintha arra kértem volna, hogy ő is jöjjön.

– De akarok.

Az apám az őrültség három fokozatával van túl a normális tízes őrültségi skálán. Úgy értem, a srácok általában nem tudják, hogyan reagáljanak a közelében. Általában valami új találmányon töri a fejét. Emellett mogorva és alacsony, vagy túl tolakodó és beszédes.

És... ez egy kicsit túl személyesnek tűnik ahhoz, hogy egy olyan sráccal foglalkozzon, akivel már csak a mai és a holnapi napom van hátra, hogy élvezzem.

– De az apám...

– Tényleg nem jöttél még rá, hogy nem veszítek vitákat, ugye? – kérdezi, és most tényleg szórakozottnak hangzik, miközben felvont szemöldökkel néz rám.

Minden vitát megnyert? Az a pimasz szemétláda. De igen!

– Hová? – kérdezi, amikor kinyitom a számat, hogy mondjak rá néhány csúnya dolgot.

Vitatkozni kezdek, aztán úgy döntök, hogy valószínűleg ez lesz a legjobb módja annak, hogy lerázzam. Nyilvánvalóan holnapig úgyis le kell mondanom róla. Az apámmal való találkozás általában gyorsabban véget vet egy kapcsolatnak, mint bármi más.

Szóval megmondom neki a szállodát, és hátradőlök, miközben ő vezet. Úgy mosolyog, mintha egy újabb érdemrendet szerzett volna, vagy ilyesmi. Ez a mosoly nem fog sokáig tartani.

Leparkolunk a szállodánál, és Roman követ, ahogy egyenesen apám szobája felé tartok. Apa ideadta a pótkulcsát, és én gondolkodás nélkül használom.

Nagy hiba volt.

Hatalmas hiba.

Epikus méretű hiba.

A műanyag nyikorgásának hangja, és apám műanyagba csapódó segge tényleg megmutatja, hogy milyen szörnyű hibát követtem el. A borzalom megdermed bennem, ahogy a szemem próbálja felfogni, amit valójában látok, örökre az emlékezetembe égetve ezt a traumatizáló jelenetet.

Felsikítok.

Apa is felsikít.

Roman levegő után kapkod.

Apa kapkodva magára rángatja a takarót, és eközben ledobja a babát az ágyról. Igen. Azt mondtam, baba. Úgymint egy felfújható műanyag baba. Mint egy életnagyságú, műanyag felfújható baba. Egy nagy tubus síkosító is van az éjjeliszekrényen, hogy még durvább legyen.

Hányingerem van.

– Kasha! – zihálja apa, a szemei tágra nyíltak és elborzadtak.

Én még mindig a helyemre merevedek, és az ajtó még mindig tárva-nyitva áll. A tekintetem a babára siklik, amelynek piros ajkai „O” betűt formáznak, mintha ennek még undorítóbbnak kellene lennie. Egészen biztos, hogy igazi szoknyát visel, és az fel van tűrve a műanyag dereka köré.

– Te most viccelsz velem?! – csattanok fel.

– Én... ööö... kint várok – mondja Roman kényelmetlenül, kisuhan az ajtón, és becsukja maga mögött.

Szia, Roman. Jó volt megismerni téged! Vigyázz a péniszedre, és énekeltess vele, hogy emlékezzen rám.

Apámra pillantok, aki láthatóan végleg elvesztette az eszét.

– Egy felfújható baba? – kiabálom, majd undorodva összerezzenek.

Apa letörli az izzadtságot a homlokáról, amitől megint öklendezem. Gondolom, nagyon megizzasztotta Drága Dolly.

– Miért nem kopogtattál? – követeli kipirulva.

– Miért döngetsz egy műanyagot?

– Miért vagy itt?

– Van neve az új mostohaanyámnak, vagy csak hívjam Drága Dollynak?

– Kasha! Az ég szerelmére, miért rontottál be a szobámba valami pasival? Ki volt az? Mit fog szólni ehhez!?

– Nem hiszem, hogy most bele kéne keverned ebbe a mennyországot. Komolyan, ennyire magányos vagy? Simán regisztrállak néhány weboldalra, ha ez a helyzet.

– Kasha!

– És tényleg, nem tudtál volna legalább egy olyan szilikonbabát szerezni, ami nem nyikorog, mint egy lufi, amikor zsiráffá vagy ilyesmivé csavarják?

– Kasha – nyögi, megcsípve az orrnyergét, miközben szerencsére fedett marad.

– Van családja? Lehet, hogy a lufiállatoknak hiányzik, miközben te meggyalázod a testét.

– Most már csak nevetséges vagy – mondja elkeseredetten.

– Te egy Barbie-ribanc távoli unokatestvérét keféled, de én vagyok a nevetséges?

Rám mered, én pedig felvonom a szemöldököm. Ez egyszerűen túl sok. Nyilvánvalóan itt az ideje, hogy továbblépjen valakihez, akinek van szíve, ha már eljutott a kétségbeesésnek erre a szintjére.

– Miért vagy itt? – kérdezi nyugodtan, még mindig a takarót szorongatva. A szemüvege el van ferdülve az arcán, de meg sem próbálja megigazítani.

– Azt mondtad, hogy újra látni akarod Jillt, mielőtt elmész. – Felemelem a karomat. – De szerintem jól van, és azok után, aminek az imént tanúja voltam, jobban szeretném, ha a kezed nem lenne a függelékemen.

Motyog valamit az orra alatt, és végre megigazítja a szemüvegét.

– Előbb megmosom a kezem – ajánlja fel, mintha ettől az elmúlt tizenöt perc hirtelen rendben lenne.

Úgy mozdul, mintha épp készülne felkelni az ágyból.

– Nem, köszönöm! Majd magammal viszem Jillt. Pár nap múlva úgyis otthon leszek.

Megpróbál vitatkozni, de én kisétálok, még egy utolsó gonosz pillantást vetve az élettelen mostohaanyára, akit nem akarok, és elindulok kifelé. Határozottan nem így akartam eltölteni a napomat. Vannak dolgok, amiket egy lánynak sosem szabadna látnia, hogy őszinte legyek.

Miért adnál nekem kulcsot, ha azt tervezed, hogy a farkadat egy művaginába dugod?

Megborzongva sétálok ki, már rettegek a kínos csendtől, amely vastagon ott lesz Roman és közöttem. Mármint, tudtam, hogy vége lesz, de így? Apám pokolian stréber és durván tolakodó a kérdéseivel. Biztos, hogy ez sok kapcsolatomnak véget vet, mert furcsa, és az emberek nem tudják, hogyan kezeljék őt.

Soha nem vettem észre, hogy mennyire eltért a normálistól, egészen addig a pillanatig.

Most Roman úgy fog rám tekinteni, mint a félkarú csajra, akit megdugott Anderson esküvőjén, és mindennek vége lett, miután szemtanúja volt, ahogy apám dugja a nyikorgó hálószobai játékot.

Az életemnek egy katasztrófakönyvnek kellene lennie, hogyan válj társadalmi leprássá – 1001 módon.

Roman már a kocsiban ül, amikor végre kiérek a parkolóba, de a nap épp eléggé megcsillan az üvegen, hogy eltakarja a szemem elől a valószínűleg magára öltött undorodó arckifejezést. Tényleg nem akarok a kocsiban lenni vele.

Csak furcsa, kínos és szörnyű lenne így befejezni a dolgokat.

A csendes autózást azzal tölthetem, hogy megtervezem, milyen randizós weboldalakra tegyem fel apámat, mielőtt gyűrűt vesz Drága Dollynak.

Lélegezz át a megaláztatáson, Kasha! Ez az egyetlen biztató beszéd, amit magamnak mondok, mielőtt kilendítem az ajtót, és az ülésre ereszkedem, egyszer sem merve pillantást vetni Roman irányába.

Nem szólal meg, és én sem. Ez a kivetített csend fojtogató, ahogy kitolat a szállodától, és elkezd visszahajtani a ház felé.

Legalább megvárt, ahelyett, hogy itt hagyott volna, hogy taxit hívjak.

A megfelelő szavak keresése lehetetlennek tűnik. Hogyan kérj bocsánatot egy fickótól, amiért véletlenül kukkolója lett apád nyikorgó perverzségének?

Épp amikor kinyitom a számat, hogy kimondjam a legbizarrabb bocsánatkérést, ő nevetésben tör ki. A tekintetem rá szegeződik, és látom, ahogy a könnyek kicsordulnak a szeméből, miközben elveszti a fejét, és olyan erősen nevet, hogy le kell húzódnia az út szélére, hogy ne okozzon balesetet.

Lenyűgözött zavarodottsággal figyelem, ahogy kétrét görnyed, fejét a kormánykerékhez szorítja, miközben teste remeg a röhögéstől. Most már nem tudom, mit mondjak.

– Mi a fene? – kérdezem, érezve, ahogy a fertőző nevetés belém kúszik, és akaratom ellenére is kuncogásra késztet.

– Ez... láttam a seggét... az arca előtt... Még sosem fordult elő – hörgi ki a könyörtelen röhögésen keresztül.

– Komolyan? – kérdezem, most már ugyanolyan erősen nevetve, mint ő, mert lehetetlen nem nevetni, ha valaki mást hallasz ilyen mániákusan röhögni.

– De az arcod – folytatja, a könnyeit törölgetve a szeméből, képtelen rendesen megformálni egy szót. – Csak az arcod.

Teljesen másképp képzeltem ezt el. A korábbi elképzelésemben nem volt nevetés.

Most fájnak az oldalaim, és próbálok levegőhöz jutni, miközben a nevetése lassan lanyhul, hagyva, hogy az enyém is elhaljon.

Itt ülünk, és egymást bámulva halkabban kuncogunk. Vigyort villant rám, mielőtt megrázza a fejét.

– A te életed sokkal érdekesebb, mint az enyém – mondja végül, és sóhajt egyet vágyakozva, miközben vissza beindítja a kocsit.

– Ezt érdekesnek találod?

– Épp most róttad meg az apádat, amiért megdugott egy felfújható babát, miután berontottál hozzá, hogy megnézze a karodat, csak hogy biztos legyél benne, hogy nem próbál újra molesztálni téged. Az utolsó beszélgetésem a szüleimmel valami random szöveg volt az időjárásról. Ennél mélyebbre nem megyünk. Szóval igen, érdekesnek nevezem.

Hogyan tud valami ennyire nevetségesen kínos dolgot úgy előadni, hogy az szinte könnyednek és üdítőnek hangzik?

Miután ellenőrizte a forgalmat, megállíthatatlanul vigyorogva húzódik vissza az útra.

– Nem vagy kiakadva? Úgy értem... ez nem zökkentett ki? – kérdezem, majd egy grimaszt vágok. Ááá, ez olyan rohadt furcsán hangzik.

– Most nincs kedvem meztelenre vetkőztetni téged, de ez már eldőlt, miután láttam Davis hintázó fickóit ma reggel. Ami az apádat illeti... Egyértelműen a legőrültebb bemutatkozás, de hé, a csajok vibrátort vesznek. A pasi megunja a kezét, és gondolom, régen volt már része ilyenben.

– A vibrátorok és a felfújható babák egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.

– Kettős mérce – mutat rá vigyorogva.

– A vibrátoroknak nincs arcuk!

Megvonja a vállát, még mindig vigyorog.

– Ez hivatalosan is valaha volt legfurcsább beszélgetés – morgom magamban.

– A legérdekesebb – mondja, úgy téve, mintha kijavítana.

– Nem egyezik a definíciónk az érdekesről!

– Mert a te életed sokkal érdekesebb, mint az enyém – mondja újra.

A szememet forgatva próbálok nem vigyorogni. Ennek nem kellene bóknak lennie, de annak érzem. És nem vagyok benne biztos, hogy mit érzek, ha ilyen okokból bókolnak nekem.

– Hová megyünk? – kérdezem, amikor elhaladunk a házhoz vezető út mellett.

– Van egy csendes, privát tó a szüleid birtokán, ami remekül alkalmas a „hűsölésre”, amit korábban mondtam, hogy szeretnék csinálni. Talán szánhatnál egy kis időt arra, hogy elmeséld, milyen volt Kasha Jensenként felnőni.

– Nincs más felfújt baba-fiaskó, ha erre kérdezel. Ez volt az első.

Nevet az orra alatt, miközben olyan útra fordul, amit eddig nem is vettem észre. Évek óta nem jártam itt, és amikor itt voltam, egész idő alatt duzzogtam vagy tipikus lázadó tinédzser dolgokat csináltam.

A szemem befogadja a környezetet, és elmosolyodom, amikor meglátom a minden idők legfestőibb, ha nem is kissé klisés, tóparti környezetét. Valójában inkább egy halastó, de nem töröm össze az illúziót Roman számára, amikor kiszáll.

Az egyik oldalon egy hatalmas domb van, és ő megfogja a kezem, hogy maga mellé vonjon, elindulva felfelé a csúcson álló pavilon felé. Az ujjaink egymásba fonódnak, és én figyelmen kívül hagyom a bennem kibontakozó lányos érzéseket.

Határozottan pillangók repdesnek a gyomromban.

Amint elérjük a pavilont, int, hogy üljek le, és én megteszem, nem tudva, mit mondjak. Leül mellém és átkarolja a vállamat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Melegség árad szét a mellkasomon, és nyugtató hatásával végigsiklik az egész testemen.

Néhány hattyú kecsesen siklik a halastó – vagyis a tavacska – körül. Egy kis kacsacsalád látszólag békésen él velük együtt, bár ők a túlsó parton maradnak.

– Nem hiszem el, hogy nem tudtam ennek a létezéséről – mondom halkan, félve, hogy megtöröm a minket körülvevő nyugalom varázsát.

Neki dőlök, ő pedig megpuszilja a fejem tetejét. Ez sem egy „flörtölős” gesztus.

Oké, akkor talán mégis működhet a távkapcsolat? Mármint, ha mindkettőnket érdekel, hogy lássuk, hova juthatunk innen.

Nem mintha hangosan is kimondanám őrült csajos gondolataimat. Kiakadhatna, ha azt hinné, hogy az a típus vagyok, aki már az esküvőnket tervezgeti, vagy ilyesmi.

– Valójában nem túl régóta van a birtok ezen része a tulajdonukban – mondja Roman sima, nyugodt hangon. Mintha ez a hely egyszerűen kimosna minden feszültséget, ami valakiben lehet.

Most már teljesen zenben vagyok!

Mindig is kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás körülötte.

Ahogy átjár a csont nélküli nyugalom, azon kezdek el gondolkodni, vajon a meditálás is ugyanilyen eredményt hoz-e. Ha igen, akkor benne vagyok.

Boldogan sóhajtva még egy kicsit jobban Roman oldalához simulok, és figyelem az aranyos kis kacsákat, ahogy rázzák a kis faroktollaikat, és egy olyan dallamra hápognak, amit csak ők hallanak. Roman telefonja zümmögni kezd, megrepesztve a tökéletesség kis buborékját az idegesítő hanggal, de nem vesz tudomást az üzenetről.

– Fel kell venned? – kérdezem.

– Nem, csak Anderson tudatja velem, hogy hamarosan kezdődnek az esküvői fotózások. Az esküvő ideje alatt fogják lejátszani a felvételeket néhány más képpel együtt.

– Hol készülnek a képek?

– Nem tudom. Nem is érdekel. Nem mozdulok erről a helyről, úgyhogy nélkülem is megcsinálhatják. Biztos vagyok benne, hogy észre sem veszik, hogy hiányzom – mondja, felemeli a valódi kezemet, és megcsókolja.

– Ez szép – mondom, talán álmélkodó sóhajjal.

– Mmm – mondja Roman. – Azt hittem, többet fogsz mesélni arról, hogy milyen Kasha Jensennek lenni.

– Ha elmesélném azt a történetet, az elrontaná a mostani hangulatot. Mesélj inkább arról, milyen érzés Roman Huntnak lenni.

Halkan kuncog, és én beiszom a hangot, mintha el tudnám palackozni későbbre, amikor szükségem lesz egy mosolyra. Gah, kezdek giccsessé válni.

– Elmegyek dolgozni, aztán hazamegyek, utána eszem, átnézek néhány munkafájlt, alszom, aztán kezdem elölről az egészet.

Fintorogva nézek fel rá, miközben elgondolkodva bámulja a tavat.

– És mi van a lányokkal? Tudom, hogy sok lány van.

Igen, csinálom azt a szemérmes dolgot, amikor úgy teszek, mintha teljesen rendben lennék, miközben titokban arra várok, hogy egy mentális listát készítsek más nőkről, akiket meg kell ölnöm, és el kell tüntetnem az utamból. A holttestek elrejtése a legfontosabb része a gyilkosság kitervelésének. Ez a zenföld kiváló temetkezési hely lenne.

Nem, nem! Igazából nem fogok senkit sem megölni. Annyira nem vagyok őrült.

– Három nappal a főiskola elvégzése után ott kezdtem el dolgozni, ahol most vagyok. Ahhoz, hogy előléptessenek a jelenlegi pozíciómba, az évek alatt egyetlen nap szabadságot sem vettem ki. Így aztán kevés volt a lány is. Ez volt az első alkalom, hogy kivettem egy kis szabadságot, és őszintén szólva, nem tudom, hogy kibírtam volna az egész hetet, ha nem tévedsz a szobámba, és nem vádolsz meg azzal, hogy perverz vagyok.

Apró mosoly görbül az ajkamra, de elhal, ahogy elgondolkodom azon, hogy mit is mond valójában.

– Ez is eléggé elrontja a hangulatot. Úgy hangzik, mintha nem lenne életed.

Megvonja a vállát, még mindig a vizet bámulva, ami elég messze lent nyúlik el.

– Úgy tűnt, hogy kiteljesít.

– Úgy tűnt? Mint múlt időben? Mi változott?

Megköszörüli a torkát. – Elmész a próbavacsorára? Nekem muszáj, mivel részt veszek az esküvőn, de... Te is jössz? – kérdezi.

Ismerem a hárítás jeleit, de ráhagyom.

– Attól függ, hogy anyám mennyire akarja mostanában a halálomat. A lánybúcsú miatt már így is a rossz oldalára kerültem. Mostanra már biztosan hallott a legénybúcsúról is. És ha ehhez hozzávesszük, hogy Davis mindenkinek megmutatta a farkát, miután a legjobb barátnőm sokkolta a golyóit... Hát, valahogy megölöm azt a kifinomultsági ívet, amit megcélzott.

Elfojtja a nevetését, miközben felnyög. – Még sosem láttam ennyi káoszt egy hétbe sűrítve.

– A pokolba is, ez még szelíd volt ahhoz képest, amit eddig láttam.

– Láttál már nagyobb káoszt, mint ezen a héten? Baromság!

Hátradőlök, és felemelem Jillt, mindkét szemöldökömet felvonva rá. – Ja. Megbotolva egy gépbe estem, és a csípőm bekapcsolta. Higgy nekem! Ez a lány ismeri a káoszt.

Miért hangzik ez most úgy, mintha hencegnék? Mert őrült vagyok. Azért.

A mosolya meglepően szélesre húzódik, én pedig előrehajolok, és képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljam meg. Amikor a keze a hajamba csúszik, még jobban hozzásimulok. Amikor Jill a combján landol, megszakítja a csókot.

– Kibaszottul nem! Vedd le Jillt! Egyedül vagyunk itt fent, és...

– Ne is mondj többet! – jelentem ki, azonnal felnyúlva és lecsatolva a pólóm alatt összefűzött hevedert.

A korábbi események után nem gondoltam volna, hogy túl hamar visszanyerjük a mojót, és sietek, hogy ne vesszen el.

Erőlködni kezdek, ezért Roman – ó, milyen kedves – átrántja a fejemen a pólómat, hogy jobban hozzáférjek. Miután gyors pillantást vetettem körbe, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg egyedül vagyunk, befejezem Jill leoldását, leveszem, és félredobom, mintha nem egy kisebb vagyont érne.

De... Jill nem marad ott, ahová dobom. Nem. Jill elkezd lefelé gurulni a hatalmas dombon, és a tó felé siet.

– A francba! – szisszen fel Roman, amikor elkezdem üldözni Jillt, majd megtorpanok félúton, amikor látom, hogy megáll a vízpart előtt. Vízálló, de még mindig nem akarom, hogy belemerüljön egy olyan tóba, ahová kacsák szarnak.

Kifújva a levegőt, megfordulok, és azt látom, hogy Roman kétrét görnyedve olyan erősen röhög, hogy nem tudja abbahagyni.

– A lefelé guruló műkaromtól röhögőgörcsöt kaptál? Tényleg többet kéne kimozdulnod.

Megrázza a fejét, kiegyenesedik, miközben összeszedi magát. – Csak... a karodat Jillnek hívják... És Jill épp most bukfencezett lefelé egy dombon.

– De legalább nem Jacket üldözte! Na, az vicces lett volna.

Nevet, miközben én a szememet forgatom. Megfordulok, és sietek lefelé a hátralévő úton. Épp amikor lehajolok, hogy megragadjam, hirtelen hangos rikácsolás hallatszik, amire felkapom hirtelen a tekintetem, és egy őrült pokolbeli kacsa utánam ered.

Felsikítok és hátrafelé botladozom, mire Kacsa McSzörny gyorsabban közeledik felém, szárnyai úgy csapkodnak, mint a halál hírnökei. A suhogó hang, amit kiadnak, nyugtalanítóan ijesztő, ahogy megpróbálok elfutni, de csak azért, hogy visszarángassanak. Az a démoni szörnyeteg elkapta a hajamat!

– Szállj le rólam a picsába! – kiabálom.

– A kurva anyját! – hallom Roman üvöltését, miközben küzdök, ahogy az őrült, veszett kacsa a hajamat rángatja, és a földre kényszerít, miközben megpróbál a vízbe rángatni.

Odanézek, és látom, hogy Roman három kacsával harcol, és mindenhol csőrözik. Igen, a csőrözés az egy ige.

Egyetlen lendülettel megragadom a torkomra támadó kacsát, és olyan erővel vágom a vízbe, ahogy csak tudom. Valami hangos, dühös hangot ad ki, amitől a hideg futkos a hátamon, én pedig Jill után vetem magam, felkapom, és Roman felé rohanok, aki még mindig küzd, bár a könyörtelen, tollas ördögök térdre kényszerítették.

Elkezdem felvenni a robotkaromat, de az egyik veszett kacsa rám támad, és épphogy időben sikerül elrúgnom. Helyette a jó kezemmel úgy lendítem Jillt, mint egy ütőt.

– Ó, most aztán felbosszantottatok! – mondom nekik, miközben vadul elkezdem lóbálni Jillt, eltalálva az egyiket, amelyik Romanon van.

A pasas éppen csak elgurul, mielőtt majdnem eltalálnám véletlenül közben, én pedig káromkodok a következő rám támadó kacsára, amelyik a robotkaromat csőrözi. Igen, azt mondtam, hogy csőrözi! Mi a fenének neveznéd másképp? Ez sokkal gonoszabb, mint a csipkedés.

Roman is káromkodik, most már a saját két kacsájával küzd, miközben én a másik kettővel veszem fel a harcot. Kacsafarkon fordulnak és elfutnak, amikor kieresztem a lidérc-sikolyomat, ami egyenesen valami sötét és vad dologból jön belőlem, valószínűleg abból a fogyatékos vagányból, akit eddig elnyomtam.

Üldözőbe veszem őket, csatabárdként hadonászva a karommal, és pont azelőtt állok meg, hogy a vízbe szaladnék.

A tekintetem átemelkedik a tavon, és több ismerős arc bámul vissza rám, köztük anyámé is. A szemei tágra nyíltak, ahogy Roman végre visszavonulásra készteti a kacsákat. Mindketten erősen lihegünk, én pedig valószínűleg még sosem néztem ki ilyen ziláltnak.

Hát, leszámítva a napot, amikor elvesztettem a karomat. Rengeteg vér. Vagy aznap, amikor az a tűzijáték felrobbant a tortámban. Vagy... Tudod mit, sokszor voltam már zilált, úgyhogy itt abba is hagyom.

Anderson elfordul, miközben a teste néma nevetéstől remeg, én pedig veszek egy teljes pillanatot, hogy igazán értékeljem, amit látnak.

Egy félkarú lányt, akit néhány réteg kosz borít, és aki egy melltartóban és egy rövidnadrágban áll, ami valaha fehér volt, és a jó kezével a levegőbe emeli a robotkarját. A hajam kusza összevisszaságba kócolódott, a veszett kacsák kiegészítőjeként. Roman ugyanolyan kipirultnak és kuszának tűnik, mint én, a pólója néhol elszakadt, és a haja minden irányba meredezik. Tele van koszfoltokkal.

Nem igazságos, hogy rajta a zilált megjelenés szexisnek tűnik.

Biztos vagyok benne, hogy én most úgy nézek ki, mint valami szörnyeteg a tóból. Vagy a jeti lánya.

Roman odajön hozzám, átkarol, és valójában megpróbálja a kezével eltakarni a melltartós melleimet. Úgy néz ki, mintha mindenki előtt tapogatna.

Mintha úgy döntene, hogy ez a legjobb pillanat, amit megörökíthet, a fotós készít rólunk egy képet.

Csodálatos.

Összegömbölyödhetnék, és hagyhatnám, hogy átjárjon a kínos érzés, vagy ezt is ugyanúgy kezelhetném, ahogyan minden megalázó eseményt az életben.

A robotkaromat a vállamra teszem, és úgy tartom, mint egy ütőt, miközben úgy teszek, mint egy ütő, aki épp most ütött egy hazafutást. Roman leengedi a kezét a mocskos lányaimról, amikor rájön, hogy igazából nem sokat takar.

– Vedd fel a pólómat! – sziszegi Roman, és lefelé nyúl, hogy levegye.

– Nem – suttogom-kiabálom. – Ahhoz már túl késő. Ne mutass gyengeséget! Viselkedj lazán!

A fotós újabb képet készít.

Tényleg azt hiszi, hogy Monica ezt akarja a családi albumokban?

– Mi van? – kérdezem hangosan, gúnyosan felhorkantva. – Soha nem láttál még topless, félkarú lányt vagánynak lenni? Nem vagyunk mindannyian gonosztevők!

Azzal a kocsi felé indulok, nagy távolságot tartva a démonoktól megszállt kacsáktól. Ez egy kiváló álca. Sam és Dean sosem fogja keresni őket azokban a kacsatestekben... Hacsak nem látogatnak el ehhez a tóhoz, és a kacsák nem fedik fel gonosz énjüket, ahogyan velünk tették.

– El kell kezdenünk sót hordani magunknál – mondom Romannak, figyelmen kívül hagyva a suttogást, miközben átkarolja a derekamat, mintha büszkén állna most is mellettem.

Awww.

– Egyetértek – mondja, és már nem is kérdőjelezi meg a véletlenszerűségemet.

Rámosolygok. Nem marad észrevétlen, hogy azon az oldalon áll, ahol Jill nem akaszkodik a karomra. Úgy tűnik, az sem zavarja, hogy teljesen hozzá vagyok simulva.

– Mi van a képekkel? – Hallom, hogy valaki Romannak kiált.

– Kétlem, hogy azt akarnák, hogy így nézzek ki az esküvői fotóikon – válaszol vissza, de úgy vigyorog, mintha ez lenne a világ legnagyszerűbb dolga.

Nem jön zavarba. Mindenki zavarban van miattam, kivéve a barátnőimet és az apámat. De Roman nem.

– Senki sem fog hinni nekem, amikor mesélek nekik erről a hétről – mondja nagy levegőt véve, még mindig vigyorogva.

– Ilyen őrültségeket nem lehet kitalálni – mutatok rá.

Hangos rikácsolás hallatszik a hátunk mögül, és sikolyok hasítanak a levegőbe. Roman futni kezd, magával rántva engem is, de nem kell a sürgetés, hogy a kocsink felé száguldjak.

A démonok megint támadnak, és senkinek sincs sóköre! Vagy az a szellemek ellen való? A fenébe! Még több tér lopódott el fejemből!

Néhány további sikoly és még több dühös, rikácsolással vegyes hápogás hatására mindketten beugrunk a kocsiba, és úgy zárjuk be az ajtókat, mintha a kacsák kinyithatnák azokat. Mindketten nevetésben törünk ki, amikor látjuk, hogy a násznépet ugyanazok a kacsák szedik szét.

Nagyon nem szeretik az embereket a tavuk körül. Úgy tűnik, a hattyúk is csatlakoztak a rajtaütéshez.

Ez azt hiszem, nyomot hagy, gondolom, amikor Gretchenre támad az egyik hatalmas hattyú.

– Lefogadom, azt kívánják, bárcsak ott lennék most kint, a kacsákat ütögetve – mondom, és Roman felé fordulok, aki megragadja az arcom, meglepve egy csókkal.

A szemeim addig kerekednek, amíg le nem csukódnak, én pedig belelazulok a csókba, kiélvezem, és elolvadok vele szemben. Miközben kint tombol a káosz, mi a mi kis buborékunkban maradunk, csókolózva és megfeledkezve a világ többi részéről.

Amikor megszakítja a csókot, az ajkaim duzzadtak, és én sokkal többet akarok. Nehéznek érzem a szemhéjamat, amikor kinyitom a szemeimet, és látom, hogy olyan intenzív tekintettel bámul rám, amire nem számítottam.

– Nagyon tetszenek az őrültségek – mondja, hüvelyujjával végigsimítva az ajkamon.

Egy kis borzongás fut végig rajtam.

– Az őrültség is nagyon kedvel téged – suttogom.